A bhutáni boldogság nyomában - Zurbó Dorottya kalandjai a világ legelzártabb országában
Kevés magyar mondhatja el, hogy „hazajár” a Himalája utolsó buddhista királyságaként ismert Bhutánba. Zurbó Dorottya dokumentumfilm-rendező a második egész estés dokumentumfilmjét forgatja alkotótársával, Arun Bhattaraival ebben az országban. Eddig hatszor látogatott el ide, élményeit, tapasztalatait osztja meg most velünk.
Ezeket láttad már?
A világ egyik legelzártabb országába bejutni sem olyan egyszerű, nemhogy filmet forgatni. Dorottya elmesélte, hogy került kapcsolatba ezzel a különleges hellyel.
Honnan jön a vonzódásod Bhutánhoz?
Az SZFE-n, a Doc Nomads nemzetközi dokumentumfilm-rendező mesterképzésen tanultam, ahol a 24 fős osztályunkban az egyik osztálytársam egy bhutáni fiú volt. Rajta keresztül ismertem meg ezt az országot. A képzés alatt közösen készítettünk dokumentumfilmeket, alkotótársakká váltunk. 2014-ben, amikor lediplomáztunk, úgy döntöttünk, az első egész estés filmünket közösen csináljuk meg.
Mivel Bhután egy elszigetelt ország, nehéz oda bejutni, keveset tudunk róla, arra gondoltunk, a nemzetközi filmközönséget biztosan érdekelné egy Bhutánban játszódó film. Arun az egyetlen képzett dokumentumfilm-rendező az országban, ugyanis a bhutáni filmipar még gyerekcipőben jár, a király 1998-ban engedélyezte csak, hogy legyen televízió az országban.
Hogyan találtátok meg az első sztorit, amelyen el tudtatok indulni?
Nagyon sokat ötleteltünk, tudtuk, hogy mindkettőnket a hétköznapi emberi történetek érdekelnek és hogy szeretünk fiatalokkal foglalkozni. Arun korábban a bhutáni nemzeti tévénél dolgozott, gyerek- és ifjúsági műsorokért volt felelős. Én is forgattam kamaszokkal, gyerekekkel a rövidfilmjeiben. Arra gondoltunk, hogy ezen a felnövekvő generáción keresztül tudjuk legjobban megmutatni, mennyit változik a világ Bhutánban, hiszen az ország csak az elmúlt pár évtizedben lépett a modernizáció útjára. A technológiai fejlődés, a tévé, az internet, az okostelefon leginkább erre a generációra hatnak.
Arun olvasott egy cikket arról, hogy meg akarják alapítani az első profi női focicsapatot, és ehhez 13-14 éves lányokat toboroznak elszigetelt himalájai falvakból. Megtetszett a téma, kíváncsiak voltunk, hogy ebben az elképesztően tradicionális világban hogyan tudnak elindítani egy modern fociakadémiát. A lányokon keresztül követni tudjuk azt is, hogyan érnek majd egy csapattá. Innen indult az ötletünk, de ahogy a dokumentumfilmeknél lenni szokott, az évek során a történet átalakult, a fókusz is más irányt kapott.
A monostor gyermekei című filmünk végül egy családi történet lett generációs konfliktusokról. A focitáborban megismertük a főhősünket, akihez közel kerültünk, majd találkoztunk a családjával, akik egy több mint kétezer éves kolostort őriztek. Megérintett az életük, és a fociszálat picit megtartva rajtuk keresztül mutattuk be Bhutánt.
Milyennek találod az országot és a bhutániakat?
Teljesen beleszerettem Bhutánba. Olyan, mintha egy időutazáson venne részt az ember egy középkori királyságban. Már az is elképesztő, ahogy repülővel megérkezünk. A világ egyik legnehezebb repülőgép-leszállópályája található itt. Nagyon rövid, majdhogynem szabadeséssel lehet landolni rajta, csak néhány pilóta képes erre a műveletre. A bhutáni emberek végtelenül szerények és alázatosak, ami azért is van, mert az ázsiai kultúrákban a társadalmi szerepek sokkal hierarchikusabbak, mint nálunk. Sokan nemzeti viseletben – színes szőttes ruhában – vagy szerzetesi ruhában járnak. Másképp telik itt az idő. Az elején nehezen ment a lelassulás, a helyi életritmushoz való alkalmazkodás.
A monostor gyermekeinek nagyon jó volt a fogadtatása. A sikernek köszönhetően vállalkoztatok egy újabb bhutáni film forgatására?
A közönségtalálkozókon azt tapasztaltuk, hogy mindenkit foglalkoztat a bruttó nemzeti boldogság ideológia, ami ennek az országnak a sajátossága. Így jött az ötlet, hogy ezt a témát dolgozzuk fel. Arunnal nagyon jól ment a közös munka, jól kiegészítettük egymást. Ráadásul a dokumentumfilm-készítés magányos szakma, mindig jó, ha megtalálod a hasonlóan gondolkodó alkotótársaidat. Kitapostuk az utat Bhutánban, egyértelmű volt, hogy közösen folytatjuk a munkát.
Egy reklámmal is felér az országnak az, hogy feldolgozzátok ezt a témát. Kaptatok segítséget az államtól?
Anyagi támogatást nem kaptunk, de nem is fogadtuk volna el, ha promócióra kell fordítani. A dokumentumfilm-készítés arról szól, hogy megmutatjuk a bhutáni boldogság helyi arcát, de közben nem akarjuk elkendőzni azokat a dolgokat, amelyek nem működnek. Bhutánban létezik cenzúrabizottság, nekik kell majd bemutatnunk a kész filmet, ahogy A monostor gyermekeit is bemutattuk. Annyira ismeretlen terep itt a független szerzői filmkészítés, hogy nem igazán értik a különbséget a dokumentumfilm és a fikció között.
Bhutánban nagyon kevés mozi van, A monostor gyermekeinek mi szerveztünk vetítéseket a helyi moziban, és beindítottunk egy utazó mozit is, elvittük a filmet helyi közösségekbe, iskolákba, falvakba. A filmművészet még alakulóban van, kultúratámogatás egyáltalán nincs, mert egyelőre utakat és kórházat kell építeni. Viszont megengedték, hogy forgassunk, együttműködhetünk a Boldogság Minisztériummal, követhetjük a forgatás során a boldogságügynököket, akik járják a falvakat és kérdőíveznek. Sokat segít, hogy Arun helyi alkotó, mert a külföldi stáboknak általában limitált lehetőségei vannak, és mindenért sokat kell fizetniük.
A dokumentumfilm-készítés költséges: évekig születik egy film, fizetni kell az utazásokat, az utómunkát és a ti megélhetéseteket is. Honnan van rá pénzetek?
Ezt a filmet már másfél éve készítjük, kaptunk fejlesztési támogatást az amerikai Sundance Intézettől, a Katapult Filmalaptól és a koreai DMZ Filmalaptól is. A Magyar Nemzeti Filmintézet is beszállt a támogatásba mind a fejlesztés, mind a gyártás terén. Összeállt a költségvetés, ami nagy ajándék, innentől kezdve csak az alkotásra koncentrálhatunk.
Gondolom van produceretek, aki segíti ezt az adminisztrációs munkát.
Igen, Szakonyi Noémi és Vincze Máté producerekkel dolgozunk együtt a filmen a Match Frame produkciós cég színeiben. Egyetemi évfolyamtársak voltunk, barátok és kollégák is vagyunk egyben, hasonlóan megszállottak a filmezés iránt, ami önfeledtté teszi a közös munkát. Noémi és Máté nemcsak a finanszírozást, de a kreatív alkotófolyamatot is segítik, egyfajta külső szemek ők, akiktől mindig kaphatunk értékes meglátásokat, véleményt, tanácsot a koncepcióra, a forgatott anyagokra, és rengeteg pozitív energiát és bizalmat, ami átsegít a nehézségeken.
Az átlagember a játékfilmkészítők neveire emlékszik, sokkal nagyobb a felhajtás körülöttük. A dokumentumfilmes világ kevésbé hangos. Te mit szeretsz ebben a műfajban? Miért ezt az utat választottad?
Az ELTE Filmtudomány szakára is jártam és ott készítettem egy dokumentumfilmet egy hajléktalanszállón élő anya és fia kapcsolatról. Meghatározó élmény volt, hogy közel kerülhettem hozzájuk, a bizalmukba fogadtak, a forgatások során része lettem az életüknek, és közben kölcsönösen hatottunk egymásra. Ekkor erősödött meg bennem, hogy én ezzel szeretnék foglalkozni. A dokumentumfilmezésben nagyon izgalmas az, hogy a valóság töredékeiből tudsz drámai történetet felépíteni, hogy folyton elemzed a valóságot, próbálod megérteni a szereplőket, a különböző motivációikat, megjósolni a lehetséges történéseket és figyeled önmagadat is, hogyan reagálsz minderre. A dokumentumfilmek által nagyon jól lehet érzékenyíteni, felhívni a közönség figyelmét jó ügyekre.
Felemelő érzés mások életébe belépni, de eljön az idő, amikor ki is kell lépni belőle. Mennyire tudod elengedni a szereplőidet?
A bhutáni szereplőkkel nehéz tartani a kapcsolatot, de az internet segítségével azért megy. A második filmem, a Könnyű leckék főhősével, Kafiával intenzíven tartjuk a kapcsolatot. A szereplőket is próbálom felkészíteni arra, hogy amíg forgatunk, sokat leszek jelen fontos helyzetekben az életükben, miután befejezzük a filmet, a kapcsolat nem lesz napi szintű. Amikor elkészül egy film és a szereplőkkel együtt elmegyünk fesztiválokra, közönségtalálkozókra, nagyon jó érzés a közönség szemén keresztül újrafelfedezni a filmet.
A szereplő számára pedig kifejezetten terápiás hatása is lehet a közönséggel való találkozásnak, hiszen az ő reflexióik, meglátásaik segíthetnek elfogadni azokat a kríziseket, dilemmákat, amiket a főhős átélt a filmben. Kafiának, a szomáliai kamaszlánynak, aki tizenöt évesen menekültként került Magyarországra – az ő beilleszkedését, boldogulását követtük éveken keresztül –, sokat segítettek ezek az alkalmak abban, hogy magabiztosabbá váljon és elfogadja a döntéseit.
Ha minden jól megy, februárban indulsz ismét Bhutánba. Mi a helyzet ott a járvánnyal?
Nincs, mert mindenki be van oltva.
Az interjú teljes terjedelmében elérhető a GLAMOUR Univerzum alkalmazásban!
A cikk eredetileg a GLAMOUR 2022-es márciusi számában jelent meg.
Szöveg: László Kriszta
