210 kilométer 7 nap alatt: Csak az út számít – Szubjektív szemelvények egy Balaton körüli teljesítménytúráról - 1. rész

Ez az út sokkal régebben kezdődött. Még a kétezres évek elején az egyetemen. Persze, mint sok életre szóló barátság kezdetén, az első pillanatban nem csíptük egymást…talán túlságosan hasonlítottunk egymásra, talán mindketten nagyon hangosan szóltunk az élet értelméről. Ám Judittal az első fél év végére már többet ültünk együtt az iskola melletti, akkor fénykorát élő Castro Bistróban, mint az órákon. Hihetetlen könnyedséggel váltottuk meg a Világot, akár hajnalig tartó beszélgetésekben, benne világraszóló tervekben, akár a közép-európai kreativitásban (aka romkocsma kultúra hajnala) újjáéledő pesti éjszakában. A franciaországi fél év a társegyetemen, az ott megélt élmény áradat, barátok ezer nemzetből, a közös iskola melletti melók mind apró lépések voltak az egyre mélyülő bizalomhoz, az egyértelmű felfedezéséhez: a Világ egy nagy játszótér és mi létrehozzuk benne a saját verziónkat. Így hamarosan személyre szabott utazási élményeket kezdtünk szervezni, közjegyzőhöz mentünk, céget alapítottunk 2005-ben, huszonévesen, messze még a start up kultúrától, igazán DIY lépésekben haladtunk. Szuper emberekkel, szuper dolgot hoztunk létre, azt hiszem mindketten máig büszkék vagyunk erre a korszakra. Idővel mégis nagy levegőt vettünk és külön utakon folytattuk. A pillanatban -nekem- nehéz volt elfogadni a változással járó viharfelhőket. Akkor csak éreztem, ma már tudom, hogy az út maga az élet és talán minél vadregényesebb, annál valódibb. A szakmai elválás környékén érkeztek a gyerekek, családot alapítottunk; bármilyen furcsa is volt, a hajnalig tartó világmegváltás helyét más dimenzió vette át, óhatatlanul kevesebbet lógtunk együtt, de sosem volt kérdés, hogy idővel pontosan ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.

Egy kora májusi nap volt. A hajnal még csípős és sötét. Egy benzinkutas kávéval 6 órakor már a Velencei-tó partján topogtunk, hogy próbaképp a nagy út előtt, egy szuszra – 6-7 óra alatt- körbe sétáljuk, lassan és kitartóan szemerkélő esőben.

Nekivágtunk és az első kilométer után már pont ott voltunk, ahol mindig is lenni szoktunk: gondolatokban a mindennapok kihívásairól, millióegy közös élményünkről, a család-munka-én idő háromszögről, meg az aktuál politikáról, meg a fenntarthatóságról, meg a nemi szerepek változásáról… őszintén vitatkozva, pillanatra csendben elgondolkozva, a másik véleményét elismerve…- ahogy a tényleges barátok beszélgetnek.

Előtte novemberben lettem negyven. Valahol harminc körül úgy képzeltem itt egy privát bulival ünneplek majd, kb. a moulin rouge-ban. Saját előfeltételezésem mellett meglepett, hogy cseppet sem bántam, hogy mindezt elmosta a covid… Csoda kerek élmények, ajándékok értek így szerelemtől, családtól, barátoktól. Judittal a Normafánál koccintottunk egy szíverősítővel, amikor a részleteiben megtervezett, igazán nekem szóló élményt becsomagolva átadta. „Balaton Camino, #csak az út számít”. Mint oly sok ajándékában az évek alatt, ebben is minden benne volt. A bezártság hónapjai után egy hét távolodás, majd visszatérés, kihívás testnek és léleknek…. Baráti beszélgetéseink a Balatonon - gyerek korom óta szerelem helyemen. A hegytetőn épp sötétedett, a téli kabátok alatt vacogni kezdtünk, elfogadtuk, hogy nem másnap reggel indulunk, de tavasszal tuti megcsináljuk.

Két család, négy gyerek, két főállás, millióegy párhuzamos kihívás - ebbe nem egyszerű megtalálni az egy, „mindenkinek jó” hetet a Nagy Kalandra. Június eleje: még van suli, már nappal biztonsággal meleg, de nem kánikula.

A túrán harmadik napján esett le, hogy tényleg túlzás részemről mindezt sétának hívni…mindaddig én a Balaton körbesétálását vizionáltam, kb. mint ahogy a napos réten virágokkal a hajában szökkenget az ember. Judit némivel több tapasztalattal és barátokkal - akik láttak már karón varjút -, egy teljesítménytúrára készült. Ez volt az én mázlim is. Hozzáértőkkel egyeztetett, pontosan megtervezte az etapok hosszát, belekalkulálva a szintkülönbséget és az én Tó parti kötődéseimet, szállásokat foglalt, cipőről, ruházatról, hátizsákokról, terepzokniról beszélgetetett velem. Az sosem volt kérdés, hogy mindent a hátunkon viszünk, amire szükségünk lehet az úton, azaz nincs uri-muri kisérő kocsizás, vagy egy centi vonatozás. Bár a lelkem kora tavasz óta készülődött a nagy kalandra, a mindennapok forgatagában a tervezett hétfő hajnali indulást egy halaszthatatlan pesti ügyintézés, egy gyors kerékcsere csúsztatta. #türelem #elfogadás

Magyar Vilma

Május 31, 13 óra, Balatonfüred, szívem csücske Száka hegyi présház. Elindulunk. Kacarászva, már-már dalolva…”mindig a sárga úton” hangulatban irány Révfülöp, toronyirány, 29 km. Egy óra és pár kilométernél ezer ágra sütött a nap, amikor épp azon töprengtem, hogy azért egy ekkora pakkal csak fárasztóbb, mint táska nélkül volt a Velencei tónál, bezzeg milyen jól tettem, hogy még Füreden gyorsan kitettem a táskából a neoprém - vizesen is melegen tart - nadrágod, a plusz esőkabátot, pulcsit. Snitt. Menydörgés, szemerkélő, majd szakadó eső, hello nyár, hello nyári zápor! Én a futó-cica naci ívben készültem, Judit a túranadrág vonalat választotta: mindkettő, pont kettő perc alatt ázott fel a bugyinkig…a komfort különbség viszont az én sokat látott futócipőm és Judit pro túra bakancsa között esőben zongorázható. Nagy camiono-t megjárt barátok tanácsolták, ne a túra előtt próbálkozzak új cipővel, főleg nem kell majd a balatoni bicikli úton, de annak, aki legalább kétszer fog még túrázni életében, annak én is ajánlok már egy profi cipőt.

Szóval rommá ázva (rajtam még a reggeli ügyintézős szemfesték is elcsúszva), kicsit dideregve kopogtattunk be Balatonudvariban a Skrabski vinotéka ajtaján, ugyan, betérhetünk-e. Népmesékhez illően, a fáradt vándorokat egy perc pihenővel és finom fröccsel kínálta a hely gazdája…kicsit feltöltődve indultunk újra. A „francba az eső” gondolat szerintem elő se került, felszabaditó volt a nyakba szakadó zuhé és vizes bugyi…, egy másodperc alatt lökött bele a túránk valóságába, a pillanatba, amelyről oly rég óta tudjuk (de nem mindig érezzük), hogy az egyetlen létező. #rugalmasság #mindigváltozik

Este 8 óra, Révfülöp. Az utolsó kilométer már nem vicces, elkezd a vázizomzat jelezni: terhelés alatt állsz. A Hullám Hostelt egy régi barátunk viszi, egyértelmű, hogy ő egy megálló; -egyértelmű figyelmességgel fogad minket. Hosszú, tudatos nyújtások, de már tömör lépések a szobánk felé. Babgulyás, rántott sajt, hosszúlépés, a környékre költözött Krisztike és az épp befutó Kamilla barátnénk kiváló társaságában…Balatoni életérzés ON.

A folytatás érkezik...