„Amíg nincs elhivatottság, nincs előrelépés sem" - Egy kerekesszékes krónikái a munkaerőpiacon
A GLAMOUR-nál hiszünk a rendszerszintű változásokban, és abban, hogy minden út az őszinteséggel kezdődik. A GLAMOUR.hu online szerkesztője, Ivanova Daniela kerekesszékesként segít, hogy sokkal többet megtudj a fogyatékossággal élők mindennapjait érintő problémákról - annál is inkább, mert kellő edukációval tehetnénk azért, hogy az életük könnyebb és méltóságteljesebb legyen.
Ezeket láttad már?
Még manapság is kardinális kérdés, hogy egy fogyatékossággal élő el tud-e helyezkedni a munkaerőpiacon, és ha igen, akkor hogyan és hol? Azért emelem ki, hogy “még manapság is”, mert összegezve az elmúlt éveket úgy látom, hogy rengeteg pozitív változás történt ezen a területen. A teljes elutasítástól kezdve a részleges nyitottságon át egészen az elfogadásig az álláskeresés minden oldalát sikerült megismernem, de sokak számára még ma is nehézséget okoz az álláskeresés. Nézzük meg, hogy a munka világában mekkora esélyekkel indul egy kerekesszékes, közben pedig megosztom veletek, hogy milyen nehézségekkel, vagy éppen lehetőségekkel találkoztam a 20 év alatt.
Nem mondanám, hogy tükörsima az út
Abban hiszek, hogy mint az élet minden területén, itt is vannak olyan egyetemes dolgok, amik egy adott csoport tagjait egyaránt érintenek, azonban sok más tényező is akad, amelyek alapján nem lehet senkit sem beskatulyázni. Szerintem ilyen a fogyatékossággal élőként való munkaerő-piaci elhelyezkedés is, hiszen rengeteg minden lehet befolyásoló tényező: érdeklődési kör, végzettség, szakmai tapasztalat, elhivatottság, nyelvtudás, tehetség, különböző készségek, személyiség. Az viszont kijelenthető, hogy az akadálymentesség hiánya miatt göröngyös út vezet a “tökéletes” munkahelyhez, hiszen az infrastruktúrát is figyelembe kell venni.
Zárt ajtókon kopogtattam
Amióta az eszemet tudom, alig vártam, hogy dolgozhassak. Igen, felnőtt fejjel már én is furcsának tartom, de gyerekként elképesztően rejtélyesnek és izgalmasnak tűnt ez a világ, amit minél előbb szerettem volna megismerni. Kicsiként “titkárnőset” játszottam, és már alsós koromban megtanultam gépelni, kismaszként pedig kamatoztattam is ezt a tudásomat azzal, hogy egy néni verseit gépeltem le - belegondolni is hihetetlen, de még írógéppel -, így lett egy kis zsebpénzem.
Akkor ez nagyon menő dolognak számított, de amire én igazán vágytam, az az volt, hogy “színesebb” élményekkel gazdagodjak: embereket szerettem volna megismerni, utazni, különböző feladatkörökbe belekóstolni. Érdekelt például az animátorkodás, később már au-pair is szívesen lettem volna, de egy moziba is elszegődtem volna jegyszedőként, csak történjen velem végre valami “izgi”, ami túlmutat a sulis hétköznapokon. Mondanom sem kell, amint betöltöttem a 15. évemet, azonnal megrohamoztam a diákszövetkezeteket, hogy munkát vállalhassak, de mindenhol zárt kapukra leltem.
Elrugaszkodtam a valóságtól
Akkoriban nagyon rosszul éltem meg, hogy a kortársaimnak már rég sikerült elhelyezkedniük valahol, pénzt szerezhettek és élményeket gyűjthettek, míg én végeláthatatlan telefonálgatások után is csak a nemleges válaszokat kaptam. Akárhová jelentkeztem, mindenhonnan elutasítottak, mondván, nem akadálymentes az épület, nem hiszik, hogy tudok dolgozni, meg egyébként is: minek akarok én egyáltalán kimozdulni otthonról? Jobb, ha inkább a fenekemen maradok és írom a házimat.
De nem adtam fel, mert dolgozni akartam, és nem mellesleg új ingerekre vágytam. Beküzdöttem magam egy animátori csapatba, hátha kiutazhatok Ciprusra énekelni (inkább ne kérdezzétek), kitaláltam, hogy én márpedig bébiszitterkedni fogok Amerikában (az orvos nem talált rá alkalmasnak, “nem is értem, miért”), és ehhez hasonló irreális álmokat dédelgettem a 2000-es években, ahelyett, hogy a realitás talaján állva a saját képességeim mentén kerestem volna állást.
Tök oké, ha még nem tudod, mit akarsz lenni
Később az egyetemen is próbálkoztam, például egy önkéntes program keretében majdnem kiutaztam nyárra Tunéziába, csak előtte való este kiderült, hogy az 5. emeleten van a szállás, és nincs lift. Hupsz. Az iroda elfelejtett erről szólni, és a repülőjegyem elúszott, de annyi baj legyen: jó kis tanulópénz volt. A testvérem a mai napig mondja, milyen szerencsés vagyok, hogy kiskorom óta tudom “mi leszek, ha nagy leszek” (mindig is újságíró akartam lenni), de azt sosem felejtem el neki kihangsúlyozni, hogy milyen elképesztően sokáig tartott, mire tényleg rátaláltam az utamra. Rengetegszer elágazásokhoz értem, rossz irányba indultam el, teljesen letértem az útról, vagy éppen visszafordultam.
Feszegettem a határaimat
Épp csak katona nem voltam, annyi mindent kipróbáltam: dolgoztam bankban, irodában, kórházban, voltam étterem tesztelő (mondjuk az elég menő volt), megfordultam turisztikai területen, civil szervezetnél, magazinoknál, de még ügyfélszolgálatosként is kipróbáltam magam. Ez sokak szerint hátrány - mert azt jelentheti, sehol nem tudtam hosszú ideig megmaradni -, de én inkább úgy gondolom, hogy jó, mert sokat “éltem”, tapasztaltam, miközben megismertem saját magam, a vágyaimat, az álmaimat. Közben pedig folyamatosan új célokat tűztem ki magam elé, és kíváncsi voltam, mire vagyok képes így, kerekesszékesként.
Amíg nincs elhivatottság, nincsen előrelépés sem
Rá kellett jönnöm, hogy semmire és mindenre egyszerre, hiszen, amíg nem vagyok elhivatott, sehol nincs maradásom. És hogy mégis hogyan voltam képes ennyi helyen elhelyezkedni, míg sokan egyetlen munkahelyet sem találnak? Kellett hozzá kitartás, bizonyos készségek, kapcsolati háló és egy jó adag szerencse, ám ami valójában segítette, hogy bebizonyítsam, mire vagyok képes, az a munkaadók nyitottsága. Hiszen egy kerekesszékes - vagy bármely más fogyatékossággal élő ember - hiába tehetséges, talpraesett, képzett és dolgozni-vágyó, ha mindenhol előítélettel találkozik.
Először "mentális akadálymentesítésre van szükség"
Nem beszélve arról, mennyire nehéz úgy kitartónak és magabiztosnak lenni, ha folyamatosan lebecsülnek, inkompetensnek tartanak és azt feltételezik rólad, hogy semmilyen területen nem lennél jó munkaerő. Akármekkora szenvedélyem volt annak idején, hogy dolgozhassak, addig nem tudtam, amíg mindenhol bezárták előttem az ajtókat. De az is igaz, hogy amint egy résnyire kinyílt, én azonnal beslisszoltam rajta.
Sokan kérdezték már tőlem - sorstársak és épek egyaránt -, hogy mennyire nehéz elhelyezkedni kerekesszékesként. A válaszom igazából csak annyi volt, hogy tisztában kell lenni a korlátokkal és elérhető célokat kitűzni. Hiába akarnék én alpinista, balett táncos vagy profi hegymászó lenni, tudom, hogy nem lennék képes rá. Az a szerencsém, hogy olyan hivatásról álmodoztam, amihez “nem kell a lábam”, ugyanakkor ami a mai napig nagyon bosszantó tud lenni az, hogy egy kerekesszékest még mindig sokan csak a legegyszerűbb irodai munkakörben tudnak elképzelni. De mi van akkor, ha valaki nem szeretne egész nap adatokat rögzíteni, hanem valami kreatívabbra, vagy egész egyszerűen, másra vágyik?
Fogyatékossággal élőként sokat segítene a helyzetünkön az, ha kicsit nyitottabb szemmel és szívvel állnának hozzánk: ha jobban hinnének a képességeinkben, az erőforrásainkban és a tehetségünkben. Úgyhogy 20 év ide vagy oda, még mindig nem könnyű, de jó látni, hogy a munkaadók egyre nyitottabbak, a fogyatékossággal élő munkakeresők pedig egyre képzettebbek, így a híd két végén állók hosszú évek, évtizedek után végre elindulhatnak egymás felé.
