„Életem egyik legcsodálatosabb, ugyanakkor legnehezebb időszaka volt" - Ilyen egy szépségverseny kerekesszékesként

23 éves voltam, amikor először megrendezték a kerekesszékes szépségversenyt Magyarországon. Sokan mondják egy-egy tehetségkutató alkalmával a versenyzők, hogy noszogatni kellett őket, mert nem volt bátorságuk indulni, és végül a családjuk és a barátaik biztatására adták be a jelentkezésüket. Nos, én olyan célirányosan és magabiztosan jelentkeztem, mint aki egész életében arra vágyott, hogy szépségkirálynő legyen - holott nem, de akkor, és ott egy olyan lehetőséget láttam a szemem előtt, amiről korábban csak fantáziálgattam. Hiszen ki ne álmodozott volna kislányként arról, hogy végigvonuljon a kifutón, mint modell vagy mint szépségkirálynő, és ez alól én sem voltam kivétel. Ezért, amikor megláttam azt a kaput, amiről kerekesszékesként sosem gondoltam volna, hogy kitárul előttem, kapva kaptam az alkalmon, és azonnal megragadtam.

Végre nem vagyunk láthatatlanok

Életem egyik legcsodálatosabb, ugyanakkor legnehezebb időszaka volt, és - talán pont ezért - a mai napig élesen él az emlékezetemben minden pillanata. A fogyatékossággal élők számtalan helyzetben nem indulnak ugyanolyan esélyekkel, mint ép társaik, sőt, vannak olyan területek (mint például a modellszakma), amelyeknél már-már láthatatlanok, vagy legalábbis néhány évtizeddel ezelőtt még biztosan azok voltak. Pontosan ezért tartom csodálatos kezdeményezésnek a Miss Spinner Nemzetközi Kerekesszékes Szépségversenyt, mert úgy gondolom, ennél szebb módja nincsen annak, hogy ledöntsük azokat a sztereotípiákat, miszerint a kerekesszék, mint eszköz már önmagában is olyan nagy szépséghiba, hogy valósággal meghiúsítja azt, hogy a benne ülő személy vizuálisan elvarázsolhassa az embereket. Nos, pontosan ezt hivatott megcáfolni a Kazány Tibor által megálmodott verseny, amit nem is mondanék versenynek, inkább egy esélyegyenlőségi üzenetnek, amelyet mi, döntős lányok közösen igyekeztünk hírül vinni.

Én is egy lehettem közülük

Legnagyobb meglepetésemre, de én is egy voltam közülük! Megtapasztalhattam a reflektorfényt: végiggurultam a kifutón, a frizurámból Hajas Laci varázsolt hajkölteményt, a zsűriben Orosz Barbara mondta el, mennyire szépnek talál, és Nánási Pál volt az, aki lencsevégre kapott. Milyen idillinek hangzik, igaz? De azért a nyers valóság az volt, hogy mindeközben borzasztóan csúnyának, önbizalomhiányosnak, esetlennek éreztem magam, aki egyáltalán nem értette, mit keres hét meseszép, magabiztos, sziporkázóan szellemes lány között - lehet, hogy a mellettem szóló döntés a zsűri részéről csupán tévedés volt? Úgyhogy én voltam az a lány, akire rászólt a koreográfus, hogy ne leszegett fejjel haladjon, hanem bátran nézzen a közönség szemébe, de csak nem sikerült, vagy ha mégis, mindössze egy-egy futó pillanat erejéig. A bemutatkozó kisfilmemben viszont határozottan kiálltam amellett, hogy egy nap újságíró szeretnék lenni. Nagyon boldog vagyok, hogy végül tényleg az lettem.

Mindennek megvan a maga ideje

És szerencsére az önbizalmam is szépen felfejlődött azóta: eltelt 11 év, és a 2024-es verseny sajtótájékoztatóján már nem indulóként, hanem a GLAMOUR újságírójaként vettem részt. Keserédes pillanat volt: egyrészről azt éreztem, mennyire boldog vagyok, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, illetve büszke voltam a fiatalabb önmagamra, amiért kitartott az álmai mellett, ugyanakkor biztos voltam benne: ha most indulnék, már nem lenne bennem annyi félelem, bizonytalanság és kishitűség. De tudjátok mit? Csodálatos utazás volt ez, és teljesen rendben van az, hogy "csak" mostanra értek be nálam a dolgok. Szívből kívánom az új generációnak, a döntős lányoknak - akik egytől egyig mind gyönyörűek -, hogy legyenek csak egy picit magabiztosabbak, mint én voltam, higgyenek magukban és lássák magukat gyönyörűnek, mert azok, és mert megéri! Hiszen sokkal jobb felszegett fejjel végiggurulni azon a kifutón…

Kerekesszékesnek magassarkú? Így is lehet érzékenyíteni