Anya ölel, apa nevel - Miért kerülnek a férfiak még mindig az érzelmileg elérhetetlen szülő szerepébe?

Amikor nekifogtam, hogy a jeles alkalomra az apák változó szerepeiről írjak, az első, amivel szembesültem, az volt, hogy milyen kevés az anyag ebben a témában. Vaskos fejlődéslélektani művek is mindössze pár kósza oldalt szentelnek a kérdésnek. Az egyikben magyarázat is áll e hiányra: a legtöbb kultúrában elsősorban az anya szerepe a gyermekgondozás, ezért születik kevesebb kutatás az apákról. Csakhogy ez részben egy öngerjesztő folyamat is: minél kevesebb szó esik az apaságról, annál többen hiszik el, hogy annak jelentősége másodlagos. Ez pedig nemcsak magának az apának káros, hanem a gyereknek és az anyának is. Mit tehetünk azért, hogy az apák ugyanakkora figyelmet kapjanak?

A férfiak munkája tényleg értékesebb?

A hagyományos, tekintélyelvű apaszerep a család eltartása mellett a fegyelmező, tanító, illetve vallási vagy erkölcsi iránymutató szerepet foglalta magában, az érzelmek ezekhez a feladatokhoz képest háttérbe szorultak. Az ipari társadalom kialakulása tovább rontott a helyzeten – nem csoda, hogy a 19. század végétől megjelenő gyermeknevelési tanácsadó könyvek szinte kizárólag az anyákat szólították meg feltételezett olvasóként. A családi gazdaság felbomlott, az apa az otthonán kívülre járt munkába, és a gyerek számára (noha egyéni kivételek természetesen voltak) egy távollevő, inkább tiszteletet parancsoló, mintsem meghitt szeretetet adó figurává vált, akinek a szava szent, és akit nem szabad lármázással vagy kérdezősködéssel zavarni. Akár külön szobája is van, ahol pihenhet, ha elfáradt a munkában, ami természetesen "sokkal fontosabb munka", mint amit az anya végez otthon, így nem kellett a gyerekek figyelmét felhívni a társadalmi nemi hierarchiára, hiszen közvetlenül látták otthon. Márpedig - és ez ma is érvényes - az apa egyik kulcsszerepe, hogy azáltal, ahogyan az anyával bánik, üzenetet küld a gyerekeinek a nők értékéről, és a partnerrel szembeni viselkedés követendő módjáról.

Idővel egyre nagyobb teret kaptak

A nők otthonon kívüli munkavállalása – amely általánossá csak a 20. század második felében vált – némileg átrendezte a családon belüli munkamegosztást és az erőviszonyokat. Innentől a nők nem adták fel házasságkötésük után az állásukat, így az anya is hozzájárulhatott a családi kasszához. Ezzel egyidejűleg az apának a családon belül is át kellett vállalnia a feladatok egy részét, és ez lehetőséget adott számára, hogy közvetlenebbül és érzelemdúsabb módon kapcsolódjon be a gyerekek nevelésébe.

A sztereotípiákat már nehezebb leküzdeni

A hagyományok azonban nehezen koptak ki, és a nemi sztereotípiák továbbra is éreztették hatásukat, tehát a dolog nem úgy alakult, hogy az apa minden otthoni feladat 50 százalékát elvégezte, amire biológiailag képes. A többség - legalábbis ami a rendszerességet illeti - összhangban a nemi sztereotípiákkal, szelektíven vállal feladatokat, például a gyerekkel való közös játékot, esetleg a fürdetést. A házimunka és a gyerek alapvető szükségleteinek közvetlen ellátása többnyire továbbra is az anyára marad.

Mérő Vera: „Apámnak erősen köze van ahhoz, hogy soha nem okoz gondot felállni - kiállni -, akkor sem, amikor mindenki ülve marad”

Még a tanácsadók is óvatoskodnak

Dr. Benjamin Spock Csecsemőgondozás, gyermeknevelés című híres, több kiadást megélt könyvében figyelmeztet az apa háttérbe szorulásának veszélyeire. Feltűnően megértő viszont azokkal az apákkal szemben, akik „lúdbőrösek lesznek már a gondolattól is, hogy segítsenek a kisbaba körül.”, hiszen semmi értelme, hogy erőltessük őket. A könyv magyar nyelven 1975-ben jelent meg, de nagy meglepetésemre a Három királyfi, három királylány szervezet által a közelmúltban kiadott APA-füzetben is azt találtam, hogy a feladattól idegenkedő férfitól nem kell elvárni a pelenkacserét. De mi van abban az esetben, ha az anya is idegenkedik a feladattól? Teret adhatunk-e egyáltalán annak, hogy egy szülő bármitől is „idegenkedjen”, ami a saját gyereke ellátásával kapcsolatos? Netán azért ilyen óvatosak a tanácsadó szerzők, mert abból indulnak ki, hogy egy csak focizó, és nem pelenkázó apa még mindig jobb, mint a semmilyen? És ez azt jelenti, nem akarják, hogy a „túlzott” elvárások miatt megnövekedjen a távollevő apák száma? Kétlem, hogy ez ezen múlna, hiszen messze nem csak egyenlő munkamegosztásra épülő családokat szoktak az apák hátrahagyni. Vegyük észre, hogy az apák esetében a szülői szerep alóli kibújás puszta lehetőségének társadalmi megtűrtsége a probléma része!

Van még hova fejlődni

Mindezzel együtt azonban a hatvanas évek óta folyamatosan növekszik azon apák száma, akik a gondozási feladatokból is kiveszik a részüket, például egyre nagyobb arányban kelnek fel ők is éjjel a gyerekhez. Egy brit vizsgálat szerint - amelyet Kósa Éva és Vajda Zsuzsanna idéznek Fejlődéslélektan c. könyvükben - a hatvanas években a gyermekágyi periódus alatt még egyetlen apa sem kelt fel éjjel a gyerekéhez, és csak 30 százalékuk vette ki a részét a napi teendőkből, addig a nyolcvanas években már 87, illetve 77 százalékra ugrott ez az arány.

A szülés utáni pár hét elteltével viszont romlanak az adatok, kivéve ha vannak olyan állami ösztönzők, mint a skandináv országokban. Ott a gyermekgondozási szabadság egy jelentős részét kizárólag az apa veheti ki, különben elvész a pár számára. Nem napokról (nálunk az apaszabadságot most emelték 5-ről 10 napra), hanem hetekről, hónapokról beszélünk. Ez az időszak már elegendő ahhoz, hogy az apa belerázódjon a gondoskodási teendőkbe, és a gyerekkel való meghittebb kapcsolat, szorosabb kötődés révén megtapasztalja a "nemszeretem feladatok" előnyös hatásait is. Ez a társadalmi attitűdöket is pozitív irányban formálja - itthon sokszor sajnos még lenézik a gyesre vállalkozó kevés számú apát, illetve a munkahelyek is legtöbbször azzal számolnak, hogy a férfi munkavállalónak nincsenek otthon gondozási feladatai.

Magyar, illetve kelet-európai "specialitás”, hogy a népesség nagyobb része itthon nem is tartja olyan nagy problémának, hogy az apa a nem igazán veszi ki a részét a gyermek körüli teendőkből, sőt inkább azt várják el tőlük, hogy még több pénzt vigyen haza. A gondoskodó apai bevonódást az apa esetleges idegenkedése mellett az is hátráltathatja, hogy az anya - egyéb kibontakozási lehetőséget nem látva a társadalomban - szeretné a saját privilégiumának megőrizni. Pszichológiai tanulmányok egybehangzóan azt állítják, hogy az apa is ugyanúgy képes egy gyerek ellátására, mint az anya, ráadásul eredendően a gyerek ugyanolyan mértékben képes kötődni mindkét szülőjéhez Tulajdonképpen még csak kutatás sem kell ehhez, hiszen láthatjuk, hogy szorult helyzetben az apák egyedül is képesek arra, hogy ebben a szerepben megállják a helyüket. (Éppen erről szól a Kramer kontra Kramer című filmklasszikus.)

A résztvevő, gondoskodó apaság megvalósításában sokszor akadály, hogy a férfiak nem rendelkeznek ilyen apamintával - de áthidalhatja a problémát, ha abból indulnak ki, hogy kisfiúként nekik milyen viselkedésre, bánásmódra lett volna szükségük annak idején. Érdemes próbálkozni, mert a bevonódó apaság - az apára gyakorolt érzelmi előnyök mellett - növeli az anyák párkapcsolattal való elégedettségét, és pozitív hatást gyakorol a gyerek későbbi társas készségeire és önbizalmára.

Olvasd el a szerző többi zseniális írását is:

• Jön a menstruációs szabadság, csak nem biztos, hogy ez jó lesz nekünk, nőknek
• „Nem vagyok sem férfi, sem nő” - Miért sérti úgy a társadalmat, ha valaki nem binárisnak tartja magát?
• Hogyan lett a kötögetésből aktivizmus, vagyis a lázadás eszköze egy hagyományos női elfoglaltságból? Elmeséljük!