„Vastagbélrákkal diagnosztizáltak 32 évesen, ez volt az első tünet”
Raquel soha nem gondolta volna, hogy milyen súlyos betegségben szenved, pedig érezte, hogy valami nincs rendben. A székletürítése egyre gyakoribbá vált, de azt gondolta, hogy biztosan valami ételintolerancia okozza. Halogatta, hogy elmenjen orvoshoz, végül pár évvel az első tünetek megjelenése után negyedik stádiumú vastagbélrákkal diagnosztizálták. Most megosztotta a történetét.
Ezeket láttad már?
Először 2019-ben, közvetlenül a világjárvány előtt jelentkeztek a tünetek, a gyomor és bélrendszeri problémáim - kezdi történetét Raquel. Volt egy szobatársam, akivel egyik nap elkezdtünk arról beszélni, hogy én állandóan a mosdóba járok. Naponta 8-10 alkalommal mentem ki a mellékhelységbe, és soha nem éreztem úgy, hogy teljesen „kiürültem”. Elmondtam neki, hogy valami nincs rendben, talán nem eszem elég rostot vagy egyszerűen nem étkezem elég egészségesen. Lehet, hogy IBS-em (irritábilis bél szindrómám), esetleg glutén- vagy tejérzékenységem van. Az eszembe sem jutott, hogy rákos lehetek.
Nem volt egészségbiztosításom, ezért nem akartam orvoshoz menni, amíg nem muszáj. Ahelyett, hogy felkerestem volna egy szakembert, elkezdtem rostkiegészítőt szedni, hátha segít szabályozni a véletlenszerű hasmenéseket. Ez valóban segített, de csak egy ideig.
2021-ben elköltöztem, és olyan munkát kaptam, amihez egészségbiztosítás is járt. A tüneteim viszont nem jelentkeztek 2022-ig. Ekkor ismét sokat kezdtem a mosdóba járni, a székletem ceruzavékony lett, időnként narancs-vörös színű, és néha véres is volt. Ha ettem, után szokatlanul jóllakottnak éreztem magam, felpuffadtam - függetlenül attól, hogy mi volt a menü. Visszatekintve már tudom, hogy ezek a vastagbélrák klasszikus jelei.
2023 májusában mentem el orvoshoz, elmondtam, hogy 2019 óta tapasztalok emésztési problémákat - gyakori és fájdalmas székletürítés, véres széklet, korai jóllakottság érzet. Ő azt mondta, valószínűleg szorongás okozza, és beutalt a pszichiátriára.
Hittem neki, azt gondoltam, talán igaza van és túlságosan sokat aggódok, pedig nem kellene. Utólag visszagondolva nagyon elutasító volt velem, ami szerintem annak köszönhető, hogy még nagyon fiatal voltam - 32 éves, nő és kisebbségi. Statisztikailag elmondható, hogy azok, akik ezekbe a kategóriákba tartoznak, gyakrabban kapnak orvosi elutasítást az egészségügyi problémáikkal kapcsolatban.
Három héttel a vizsgálat után súlyos hasi fájdalmaim lettek. A fájdalom egészen konkrétan a hasamba és a hátam alsó részébe sugárzott. Elviselhetetlen volt. Majdnem elájultam a lakásomban. Tudtam, hogy valami nincs rendben, és elmentem az ügyeletre. Bár megint felmerült bennem, hogy talán túl nagy ügyet csinálok a hasfájásból, szerencsére a sürgősségin lévő orvos komolyan vette a problémámat. CT-vizsgálatot, hasi ultrahangot és egy teljes vérvizsgálatot is elvégeztek, majd amikor megérkeztek az eredmények, az orvos elmondta, hogy rákot találtak a petefészkemen és a májamon.
Később az onkológus kiderítette, hogy a rák a vastagbelemből származik, és onnan terjedt át más szerveimre. Negyedik stádiumú vastagbélrákot diagnosztizáltak nálam. Volt egy vastagbél tükrözésem, hogy az orvosok jobban megnézhessék a területet, de a rákom olyan nagy és olyan előrehaladott volt, hogy alig tudtak hozzáférni.
Megtudtam, hogy a vastagbélrák nagyon lassan fejlődik, akár 8-10 éve is rákos lehetek már. A vastagbélrák esetében általában nem jelentkeznek észrevehető vagy súlyos tünetek, amíg nem tart a betegség a harmadik vagy negyedik stádiumban.
A diagnózis után elkezdtem a kemoterápiát. Módosítanom kellett az étrendemen - korlátoznom kellett a húsfogyasztást, nem ehettem nyers gyümölcsöket és zöldségeket, főként lágy ételeket fogyasztottam, mint a puding vagy a burgonyapüré. Ezek szerencsére rögtön segítettek egy kicsit.
Azóta rengeteg vizsgálaton átestem, és továbbra is kéthetente kapom a kemót, bár áttértem egy másik kemoterápiás gyógyszerre. Az orvosaim közölték, hogy nem vagyok jogosult a műtétre, mert túlságosan elterjedt a rák a testemben. Ennek ellenére folyamatosan figyeljük, hogy milyen új műtéti lehetőségek, kezelések és klinikai vizsgálatok vannak, amik talán segíthetnek. Két évvel a diagnózis után 20% lesz az esélyem a túlélésre. Öt évvel később ez 5%-ra csökken. Elhatároztam, hogy felülírom a statisztikát.
A tapasztalatim alapján megtanultam, hogy ki kell állnom magamért az orvosokkal szemben is. Megtanultam, milyen fontos, hogy ne csak egy szakember véleményét kérjem ki, mert lehet, hogy valamit nem vesz észre. Szükség van legalább egy olyan orvosra, aki meghallgat és harcol értem, ez akár élet-halál kérdés is lehet. Ha nem követtem volna a megérzéseimet - ha nem mentem volna el 2023-ban a sürgősségire, vagy olyan orvosra hallgattam volna, aki azt mondta, semmi bajom - akkor valószínűleg ma már nem élnék. Annyira könnyű önmagunkban kételkedni, főleg akkor, ha az orvosok is lekicsinylik a tüneteket. Ha úgy érzed hogy valami nincs rendben, akkor ne engedd, hogy elbizonytalanítsanak.
Forrás: self.com
