„Amikor egy férfinak nincs egyéb szerepe, mint az, hogy agyondolgozza magát, senkinek sem tesz jót hosszú távon"

Ha csak abban a buborékban tekintünk körbe, amelyben azok az emberek vannak, akik többek között téged követnek és egyetértenek a posztjaiddal, illetve foglalkoznak a gender kérdéssel, fontos számukra a nemi egyenlőség, akkor úgy tűnik, az apák egyre inkább beleállnak a teljes értékű szülő szerepébe. Én a saját környezetemben egyre több olyan apukát látok, aki minden feladatot ellát a gyerekei körül. Te hogyan érzed, mi a helyzet most Magyarországon ebből a szempontból?

Sajnos a jelenség, amiről te beszélsz, az össztársadalmat tekintve még mindig csak egy szűk réteget érint, és tapasztalatom szerint ott is meglehetősen kicsi az elmozdulás a nemi egyenrangúság felé a szülői szerep tekintetében. És nem csak a szülői szerepben: a statisztikák azt mutatják, még mindig jellemzően a nők végzik a több házimunkát, akkor is, ha dolgoznak, és akkor is, ha többet keresnek, mint férfipartnerük. A leginkább ott lehet lemérni, hol tartunk, hogy hány apa megy el Magyarországon gyedre.

Ez a szám még mindig a jogosultak körülbelül 10-15 %-a, pedig itthon is van már rá lehetőség a nyolcvanas évek eleje óta, azaz több, mint negyven éve. Ráadásul ez a szám nem jelenti azt, hogy ennyien valóban otthon is vannak a gyerekükkel, nem pedig csak papíron.

Mit gondolsz, mi az oka annak, hogy ilyen lassan változnak a dolgok?

Azt gondolom, hogy elkezdtek beszivárogni a köztudatba azok az alapelvek, amelyek mentén már egy felvilágosultabb generációt nevelünk ki, de az alapok még mindig nagyon bebetonozottak. Ha csak azt nézzük, hogy a kötelező olvasmányok, a reklámok, de még a tankönyvi matekfeladatok szövegezése is (ahol az anyuka vesz a piacon négy sárga és öt piros almát) annyira a sztereotip nemi szerepeket erősítik, láthatjuk, milyen nehéz ebből kitörni. Ezek ugyanis szinte észrevétlenül formálják a gondolkodásunkat.

A gyerekek nagyobb része itthon még mindig a klasszikus szerepmintákat kapja, azokat erősíti a társadalom, az iskola, és gyakran a szülő is (még ha ez nem is áll szándékában). A fiúk nem sírhatnak, a lányoknak jól kell viselkedniük, a fiúkat a reál, a lányokat a humán tárgyakban erősítik, és ehhez hasonlók. Amíg ezeken nem változtatunk, addig a gyerekeinknek is ez lesz a norma. Persze azért lassan, de van már fejlődés ezen a téren.

Ugyanakkor néha fiatal influenszereknél is azt látom, hogy a tradicionálisnak hívott nemi szerepeket promotálják, még ha nincsenek is ezzel feltétlenül tisztában, és ez ugyancsak erőteljesen formálja a fiatalok nézeteit.

Jobbára tehát még a tradicionális modellt követi a magyar családok többsége – a férfi a fő kenyérkereső, a nő pedig sokkal többet van a gyerekekkel, és a házimunka nagy részét is ő végzi. Hogyan lehetne ebből kimozdulni?

Fontos megjegyezni, hogy ez valójában egyáltalán nem tradicionális. Az ősközösségben sokkal egyenlőbbek voltak a nemi szerepek, és az emberiség azóta eltelt történetében is csak nagyon ritkán láttunk egykeresős családokat. Az USA-ban körülbelül az ötvenes években kezdett elterjedni az egykeresős családmodell, de nem mondhatjuk azt még manapság sem, hogy ezt olyan sokan megengedhetnék maguknak, és ez nem is biztos, hogy baj.

Egy tipikus patriarchális világkép az, hogy a férfi dolgozik, a nő pedig otthon neveli a gyereket és süt-főz, és ez mindenkinek jó is így. Csak éppen már egy ideje sok szó esik arról, hogy a férfiak ezzel mennyire tönkreteszik magukat és a környezetüket is. A toxikus maszkulinitás, amikor egy férfinak nincs egyéb szerepe, mint az, hogy agyondolgozza magát, senkinek sem tesz jót hosszú távon. Egyfelől lelkileg nem kielégítő, hogy csupán az az egy identitása van egy férfinak, hogy pénzt keres.

Másfelől a túlhajszoltság, az érzelmek elfojtása, és a stressz helytelen kezelése miatt sok a daganatos és szív- és érrendszeri megbetegedés is. Ebből tehát úgy lehetne kimozdulni, ha például az, hogy ki maradjon otthon a gyerekkel, nem elsősorban anyagi, hanem érzelmi döntés lenne és lehetne, és ha mind az apa, mind az anya fontosnak tartaná, hogy a férfi, amennyire csak lehet, egyenlő arányban vegye ki a részét a gyereknevelésből. Szóval ebbe mindkét félnek bele kell állnia, de elsősorban a társadalmi klímának kellene változnia.

Mérő Vera: „Apámnak erősen köze van ahhoz, hogy soha nem okoz gondot felállni - kiállni -, akkor sem, amikor mindenki ülve marad”

Sokszor hangsúlyozod, hogy az apa és az anya egyenrangúságának kérdését nem lehet elválasztani a genderkérdéstől. Pedig azért gyakran tapasztaljuk, hogy az addig meglehetősen egyenrangú szülőpár a gyerek érkezésével átvált erre a tradicionálisnak nevezett életformára.

Az az igazság, hogy egy ilyen modellben általában egyik szülő sem tud úgy jelen lenni a gyerek életében, ahogyan arra szükség lenne. Az apa nem pihenhet, nem lehet beteg, és nem vehet ki szabadságot, hogy a beteg gyerekét ápolja. A nőnek el kell nyomnia az ambícióit, és rá terhelődik a házimunka legnagyobb része is. Így mindketten túlhajszoltak, és nem mindig jut elég idejük a gyerekekre. Ráadásul nagy kérdés, hogy egy ilyen modellben mi történik, amikor a gyerekek felnőnek, és kirepülnek?

De elég már az is, hogy önállóbbak lesznek, nem kell őket az iskolába kísérni, vagy délutáni foglalkozásokra vinni. Az anya ilyenkor azt tapasztalhatja meg, hogy hirtelen nincs semmi, amiben hasznosnak érezné magát, az apa pedig ráébredhet, hogy kimaradt a gyerekei életéből, és már nem tudja bepótolni az elmúlt éveket. Ez mindkettőjük önértékelésére negatívan hat. Sok szülő ilyenkor veszi észre, hogy nemcsak önmagáról, de a párkapcsolatáról is lemaradt.

Mit nyerünk azzal, ha az apa és az anya megközelítőleg egyenlő arányban van jelen a gyerekek életében?

Azon kívül, hogy a gyerekeknek már egészen kis kortól legalább két nagyon fontos kötődési személy lesz az életében, és jó kapcsolatuk a szüleikkel, ami oda-vissza hat, nyerünk egy jó párkapcsolatot, házasságot, ahol az apa nem égett ki a munkában, az anya pedig a háztartás és gyerekek ellátásában, ahol a férfi is ki tudja mutatni az érzelmeit, és ahol mindkettőjüknek bővül az identitásrepertoárja, hiszen sokféle szerepet megélnek a hétköznapokban.

Egy szülő rengeteget profitálhat a munkahelyén is abból, ahogyan otthon helyt áll: javul az időbeosztása, rugalmasabb és empatikusabb lesz, jobban képessé válik a késleltetésre, az indulatai kezelésére. A szülők egymástól eltérő személyisége is gazdagíthatja egy gyerek érzelmi fejlődését. Abban ugyanakkor nem hiszek, hogy a gyerek számára csak az lehet jó , ha egy férfi és egy nő is jelen legyen az életében. Rengeteg szuper egyszülős család van, vagy olyan, ahol azonos neműek a szülők. Mozaikcsaládok esetében meg akár kettőnél több felelős felnőtt is lehet egy-egy gyerek életében.

Tehát ez ilyen értelemben nem csak genderkérdés, hanem az a fontos, hogy ahol két szülője van a gyereknek, ott mindkettő vegye ki a részét a neveléséből, és képes legyen ellátni a gyerek körüli feladatokat. Akkor is, ha férfi.

„Az, hogy ki kel fel éjjel a síró gyerekhez, nem a nemi hovatartozás függvénye”

Azt mondod, össztársadalmi érdek és feladat is, hogy az apák is teljes körű szülőkké váljanak. Mit tehetünk ezért?

Például beszélgessünk a gyerekeinkkel a nemi sztereotípiákról – azokról is, amelyek rejtetten vannak jelen a mesékben, a reklámokban, a szokásainkban. Én például nem tartom feltétlenül jónak azt, hogy a húsvéti locsolkodásnál sokszor a lányoknak automatikusan engedélyt kell adniuk a locsolásra. Különösen, hogy tudjuk, ennek a szokásnak van egy mögöttes, szaporodással kapcsolatos jelentése. Szerintem nem jó, ha arra nevelünk egy lányt, hogy ha a fiú készült verssel, akkor őt mindenképpen meg kell ajándékozni egy tojással, és megengedni, hogy meglocsolhassa.

Persze gyerekeknél ez még ártatlan dolog, de hallottam olyan sztorikat is, ahol az ittas szomszéd bácsinak is engedni kellett, hogy kölnit fújjon a kislányra. Szerintem fontos lenne arra tanítani a gyerekeket (lányokat és fiúkat egyaránt), hogy lehet nemet mondani, és hogy az udvarias engedélykérést sem kötelező azzal honorálni, hogy megengedjük, amit kérnek tőlünk. Szóval szülőként úgy tudunk egy jobb társadalmat teremteni, ha a lányokat engedjük nemet mondani, kiállni magukért, a fiúkat pedig sírni, felvállalni az érzelmeiket, és hangsúlyozni, hogy a legtöbb dologra mindkét nem képes az életben.

Fontos lenne elhinni és elfogadni, hogy a viselkedésben és a lehetőségekben nem a nemi szervek, hanem a személyiség a meghatározó.

Társadalmi szinten pedig fontos lenne lehetőségeket teremteni. Jó lenne, ha több nő lenne stigmák nélkül vezető beosztásban, ha nem stigmatizálnák azokat az apákat sem, akik gyesre mennek, ha a közoktatásban is a nemi egyenlőség hangsúlyozására koncentrálnának, ha a munkahelyek egyenlő jogokat biztosítanának az apák és az anyák részére is. Nem elég tehát törvényeket hozni, edukálni is kell az állampolgárokat, az intézményeket, és első sorban jó mintát mutatni.