Egy zárt közösség belülről: ilyen volt a híres csatkai roma búcsú
Szabó Emma fotógráfus munkásságában gyakran foglalkozik hétköznapinak tűnő emberekkel, ám a lencsevégre kerülésük pillanatában mindegyik alanya különleges, sokrétű és lenyűgöző témává válik.
Ezeket láttad már?
Emma egy egyetemi projekt kapcsán utazott el Csatkára, hogy elmerüljön a híres roma búcsú forgatagában és megörökítse az ottani világot. A fotóművésszel a roma kultúra realista ábrázolásáról és a búcsú maradandó élményéről beszélgettünk.
Milyen kapcsolódási pontjaid vannak a roma kultúrához?
Alapvetően nem sok kapcsolódásom van, ugyanakkor valahogy mégis mindig jelen volt az életemben, akár közvetlen, akár közvetett módon. Ha valósak a családi legendák, az egyik dédnagymamám például cigány származású volt. Óvodás korom óta mindig voltak cigány barátaim, az egyetemen is több roma kultúrával kapcsolatos tárgyat vettem fel.
Érdekes összefüggés az is, hogy az egyik gyerekkori barátnőm végül szociális munkás lett, és több évig dolgozott nyolcadik kerületi cigány gyerekekkel. Innen nézve végül is van bennem egy szűnni nem akaró vonzalom a téma iránt.
Említetted, hogy neked nem ez a téma a fő profilod – hogyan élted meg a csatkai búcsút külsős szemmel? Minek hatására kezdett el foglalkoztatni a téma, valamint felkészültél előre, vagy háttértudás nélkül utaztál oda?
Valóban nem a fő profilom a roma témakör, személyiségemből adódóan kerülök időről-időre új helyzetekbe. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem szervezte meg a lehetőséget, amire én egyből jelentkeztem, amint megláttam a felhívást. Fogalmam sem volt, hogy pontosan mire számítsak. Az nálam már rég nem működik, hogy a felkészülés közben megnézegetek pár képet, esetleg utána olvasok; nyilván ezeket megtettem és meséltek róla a tanárok is, de ez mind csak egy nagyon felületes képet ad számomra.
Emlékszem, amikor megérkeztünk: olyan volt, mintha egy képzeletbeli világba csöppentem volna. Olyan vizuális jelenségek fogadtak, hogy időbe telt mire adaptálódott az agyam, pedig azt gondoltam, láttam már sok mindent. Mégis, teljesen más dimenziót jelent ott jelen lenni; ezt például a fotográfia összes eszköztárával sem lehet visszaadni. Képtelenség átadni zenét, illatokat, ízeket, hangokat, személyes történeteket, interakciókat, de azt sem, hogyan hat rád ez a nagy egész.
A végére már számunkra is teljesen természetessé vált, hogy 40 percet sorban fogunk állni a szenteltvízért, amit majd hazavihetünk, hogy körbe locsoljuk vele mi is a számunkra fontos személyeket, otthonunkat, tárgyakat. A kislányom véletlenül bele is ivott.
A képek között van pár "beállított” csoportkép, azonban a legtöbb alanyodat a pillanatban kaptad el, sokszor úgy, hogy nem is tudták, hogy fotózod őket. A sorozat kapcsán volt előre megtervezett koncepciód?
Azt fontos megemlítenem, hogy mivel a MOME programjának keretein belül kaptunk lehetőséget a részvételre, így nem egyedül mentem, hanem összesen négyen utaztunk. Az mondjuk számomra döbbenet, hogy ilyen kevesen éltek ezzel a lehetőséggel, mert bárki jelentkezhetett volna, de a szűkebb kör végül csak fokozta az élményt. Visszatérve a kérdésre, ebben a csapatban én voltam az egyik fotós, a többiek interjúkat készítettek vagy videóztak. Mindenkinek megvolt a szerepköre.
A csoportképek zömmel az interjúkhoz készültek, de olyan is volt, hogy maguktól összeálltak és megkértek, fotózzam le a családot. Tehát fölösleges lett volna előre egy görcsös koncepciót megtervezni ebben a flow-élményben, ami arról a pár óráról szólt, ott és akkor. Természetesen jobban sajátomnak érzem a kevésbé beállított képeket.
A képek elkészítése közben nyúltál valamilyen különleges fotótechnikához? A sorozat képei mind világosak, túlexponáltak. Ezzel mi volt a célod?
Szeretek láthatóvá tenni dolgokat, ilyen a személyiségem is, néha túl nyitott. Ezt várnám másoktól is, de tanulom, hogy ez nem mindig kifizetődő. A képi világom és a témaválasztásaim egyelőre még ebbe az irányba tartanak, de nem tartom kizártnak, hogy ez idővel változni fog.
Gyakran számolnak be a csatkai búcsúról, mint egy egzotikus, meghökkentő eseményről, egyes riportok elszigetelt szubkultúraként beszélnek a témáról. Ti mire fókuszáltatok? Az idegenség érzetre, az emberek önazonosságára, vagy kicsit egzotikumként, különlegességként akartátok bemutatni a két napos zarándok-búcsút?
Bennem ilyen téren nem volt konkrét szándék. A megismerés mindig az elsődleges célom, és szerintem az interjúk is erre épültek. Csatkáról könnyű meghökkentő riportot készíteni, mert valóban egy organikus egzotikum az, ami ott létrejön ebben a két napban.
Azt se nagyon lehet kijelenteni, hogy nem szubkultúra, mert valamilyen szinten az, de az interjúk során sokkal, de sokkal mélyebb rétegek rajzolódtak ki, ami után már egy teljesen más megvilágításból kezdtem látni és értelmezni az eseményt. És itt jön az, hogy szerintem nem lehet felkészülni egy ilyenre, vagy minimum fölösleges.
Mit gondolsz, a teljes munkásságodban milyen szerepet tölt be a csatkai sorozat? Egy alapvetően nem rád jellemző kitekintés, kalandozás, vagy viszel belőle tovább valamit?
Egy plusz rétegként tekintek rá, ami a munkásságomban is helyet kapott. Az életemre nézve rengeteg pozitív hozadéka volt már: az emberi kapcsolatok, a tapasztalat, a kiállítás, hogy csak párat említsek. Már csak az a döntés rengeteg jó dolgot indított el, hogy válaszoltam egy e-mailre: „Én szeretnék menni a cigány búcsúba!”
