„Az ilyeneket inkább ne mutogassák a TV-ben” - Van, akik szerint még mindig csak a megbélyegzés, az érdektelenség és feleannyi pénz jár a paralimpikonoknak
A GLAMOUR-nál hiszünk a rendszerszintű változásokban, és abban, hogy minden út az őszinteséggel kezdődik. A GLAMOUR.hu online szerkesztője, Ivanova Daniela kerekesszékesként segít, hogy sokkal többet megtudj a fogyatékossággal élők mindennapjait érintő problémákról - annál is inkább, mert kellő edukációval tehetnénk azért, hogy az életük könnyebb és méltóságteljesebb legyen.
Ezeket láttad már?
Amikor kislány voltam, édesanyám barátnője belenézve az akkori paralimpia egyik mérkőzésébe, ezekkel a szavakkal fordult hozzá: „Nem értem, miért kell az ilyeneket mutogatni a TV-ben” (talán nem meglepő, hogy azóta már nem a barátnője). Ez körülbelül 30 éve volt, és az elmúlt napok világosan tükrözik, hogy sok tekintetben azóta sem történt jelentős változás, már ami a “mentális akadálymentesítést” illeti. Véleménycikk.
Azonos teljesítmény, aránytalan díjazás
Augusztus 29-én kezdődtek meg a nyári paralimpiai játékok Párizsban. Lázasan folynak a versenyek, de velük együtt az ellentétek is kiéleződtek: nem várt méreteket öltött a feszültség az interneten. A vélemények megoszlanak, van, aki feleslegesnek, sőt, egyenesen megbotránkoztatónak tartja a paralimpiát, míg mások teljes vállszélességgel támogatják azt. De ez a felszín, és azzal, hogy csak kapargatjuk, a megoldás helyett továbbra is inkább a homokba dugjuk a fejünket. Holott mélyre kell ásni ahhoz, hogy igazán átlássuk ezt a rendszerszintű problémát. Például tudtátok, hogy a paralimpikonok feleannyit keresnek, mint az olimpikonok…? Hihetetlen, de igaz!
Legalább beszélnek róla - gondolhatnánk, mégis sok esetben a mai napig sötétségbe burkolóznak a valós tények a paralimpiával és a parasportolókkal kapcsolatban. Biztos vagyok benne, hogy rengetegen nem tudják, hogy egy olimpiai éremért kétszer annyi juttatás jár, mint egy paralimpiai helyezésért.
Az első helyezett magyar paralimpikon 27,5 millió forintot (körülbelül 70 ezer eurót) kap, míg egy olimpiai aranyéremért 55 millió forint jár. Az ezüstérmesek 70%-ot, a bronzérmesek pedig 50%-ot kapnak a teljes összegből, amely szintén fele az olimpikonok által kapott juttatásoknak. Ezen kívül a paralimpikonok életük végéig járó életjáradékot is kapnak, amelynek összege szintén alacsonyabb, mint az olimpikonoké. Az aránytalanságokat továbbra is sokan kritizálják, hangsúlyozva, hogy azonos mértékű erőfeszítést igényel mindkét verseny, és egyenlő elismerést érdemelne.
Nem többet, ugyanannyit kérünk
Sokak fejében még mindig az tévhit él, hogy a fogyatékossággal élő embereket „eltartja az állam”, azaz élősködnek az országon, hiszen az adófizetők pénzéből élik mindennapjaikat a legnagyobb kényelemben, és ülnek a babérjaikon - szó szerint. Ez nyilván nem így van, nagyrészük ugyanis dolgozó ember, mindemellett hasznos tagjai a társadalomnak, az élsportolók pedig még nemzetközi elismerést is hoznak a magyaroknak, ennek ellenére ugyanannyi (?) munkáért, időért és energiabefektetésért csak feleannyi juttatást kapnak, mint az ép versenyzők.
Azt már csak halkan merem megjegyezni, hogy valójában több belefektetett munkáról van szó, tekintve, hogy nehezített pályán mozognak, és sérültségük miatt 200%-osan kell teljesíteniük ahhoz, hogy jelentős eredményeket érjenek el. Ebbe viszont azért nem megyek bele mélyebben, mert akaratomon kívül csak azt a sztereotípiát erősíteném, miszerint kivételezést, különleges bánásmódot várunk. Nem! Egyenlőséget kérünk! Nem több pénzt, hanem ugyannnyit, nem több figyelmet, hanem ugyanannyit, nem több elismerést, hanem ugyanannyit.
De úgy tűnik, ez még most, 2024-ben is csak egy vágyálom, aminek beteljesülésétől olyan messze vagyunk, mint Makó Jeruzsálemtől. Ugyanis míg az olimpia nyitóceremóniáját a TV-ben élőben közvetítették, addig a paralimpiáé csak online volt nézhető. Sokan teljesen magától értetődőnek vették, hogy augusztus 28-án leülnek a TV elé és megnézik az ünnepséget, de végül mindenki arra kényszerült, hogy úgy nézze, ahogy tudja: ki a telefonján, ki a laptopján, vagy éppen - miután belefáradt a szakadozó, pixeles felvételek láttán a folyamatos oldalfrissítésbe - sehogy. A franciák előtt egyébként le a kalappal, mert személyes véleményem szerint ennek a nyitónak is megadták a módját, és nem lett kevésbé monumentális és látványos, mint amilyen az olimpiáé volt.
Az egyenlőség alapvető jog, nem kiváltság
Ez az eset viszont már önmagában felháborodást váltott ki, amit csak tetézett egy újságcikk, aminek címlapján a foci kapta a főszerepet, és a paralimpiai aranyéremről szóló hír csak egy leheletnyivel kapott nagyobb felületet a főoldalon, mint a heti műsor (és arról sem érdemes megfeledkezni, hogy 14 férfi és mindössze 1 nő szerepelt a címlapon). Konkoly Zsófi paraúszó pedig elképesztő teljesítményt nyújtott: az utolsó 200 méteren húzta meg annyira a tempót, hogy aztán az ausztrál versenyzőt maga mögé utasítva megszerezze a 2024-es paralimpia első magyar aranyérmét. Kell ennél nagyobb büszkeség?
Úgy tűnik, sokak számára még ez sem elég. A visszás címlapot Pásztory Dóri para úszónő és újságíró osztotta meg a közösségi oldalán, és bár sokan hozzá hasonlóan nehezményezték az esetet, voltak bőven olyanok is, akik ellentétes véleményt fogalmaztak meg, ráadásul sértő módon tették mindezt. Kommentben leírták, hogy a paralimpia szerintük senkit nem érdekel, és kár erőltetni azt, ami nem megy, hiszen ki kíváncsi arra, hogy egy kéz és láb nélküli (az ő kifejezésükkel élve„csonka”) ember kínlódik és vonszolja magát a medencében, miközben az ép sportolók úgy átsuhannak a vizen, akár a szuperhősök.
Sportolhatnak, csak ne lássa őket senki...
Kérdem én: mi van azokkal, akik testi fogyatékosságuk, nehezített élethelyzetük és traumáik ellenére is emberfeletti módon, vérrel-verítékkel küzdenek az esélyegyenlőségért és elismerésért, miközben mindent megtesznek annak érdekében, hogy büszke lehessen rájuk az ország?
Egy példa a sok közül: Ali Truwit amerikai úszó három és fél hónappal azután, hogy egy cápatámadás következtében amputálták a lábát, már a medencében volt, az operációt követően egy évvel pedig a paralimpián indul... Mégis kik ezek az emberek, ha nem szuperhősök? Jelen állás szerint egyesek szerint azok, akik inkább „ne mutogassák magukat a TV-ben” és lehetőleg csak szép csendben, elbújva, a négy fal között sportoljanak. Mert véleményük szerint a figyelem, a taps és az ováció csak az épeknek jár.
Konkoly Zsófi elsöprő sikere, a neki szóló dicsőítő himnusz, az őt ünneplő tapsvihar azonban a bizonyíték rá, hogy azért még van remény, van fejlődés, csak a fejekben kell rendet tenni - azt viszont baromi gyorsan. Feltéve, ha nem szeretnénk még 2050-ben is ezen ez EQ szinten maradni…
Steiner Kristóf: Megtanultam, mit akarok tovább vinni, és magam mögött hagyni