Miért is utáljuk annyira a nylon harisnyát? Ez lehet az oka
Biztos vannak olyanok, akik szeretik a harisnyát, de a többség számára ez a ruhadarab finoman szólva is legfeljebb egy szükséges rossz ahhoz, hogy ruhát vagy szoknyát viselhessen akkor is, ha elmúlik a nyár.
Ezeket láttad már?
Lássuk be, hogy a lábak takarására sokkal alkalmasabb egy kényelmes nadrág. Csak hát… akkor hogyan villantanánk meg tűsarkúban a csinos vádlikat, és hogy vennénk fel egy estélyit? Nylon harisnyára tehát szükség volt, van és lesz, ezért nézzük inkább a jó oldalát, és ismerjük meg jobban!
Mióta utáljuk?
A legjobb, hogy legalább már harisnyatartóra nincs szükség, amióta a műszálgyártás fejlődésének köszönhetően rugalmasak a szálak, amiből a harisnyát kötik. Ha valaki még nem találkozott volna vele, a harisnyatartó egy csípőre kapcsolható széles, rugalmas öv volt lelógó pántokkal, ezeknek a végén kis rögzítő kapocsba lehetett csíptetni a harisnyaszárakat, amik maguktól lecsúsztak volna. Amíg volt fűző, az is betölthette ezt a szerepet, bár a XIX. században és azt megelőzően inkább a térd fölött megkötött pánt vagy szalag tartotta a harisnyát, hiszen a több réteg alsószoknya kellően melegített akár alsónemű viselete nélkül (!) is. Ekkor amúgy is hosszú, sokszor uszályos szoknyákat viseltek, a harisnya tehát igen diszkrét ruhadarabnak számított, nem is díszítették. Kivételt jelentettek az 1810-35 közötti évek, amikor a szoknyák csupán bokáig értek, ezért ez volt a dekoratív harisnyák egyik fénykora. A lábfejen vagy kétoldalt, a bokánál szebbnél szebb csipkebetétek, aprólékos hímzett virágok jelentek meg, amik jól látszottak a lapos kis balettcipő-szerű lábbelikben.
Persze a XVIII. század rokokó hölgyeit sem kellett félteni, ha a bokavillantásról volt szó, akkoriban a harisnya harmonizált az öltözék egyéb díszítéseinek – szalagoknak, hímzéseknek – a színével. Ha már itt tartunk, miből és hogyan készült a nylon előtt a harisnya? Ezt a ruhadarabot sokáig kézzel kötötték vékony pamut- vagy selyemszálból, télre pedig vastag, meleg gyapjúból, és ha elszakadt, szorgosan stoppolták. Némi kárörvendéssel gondolhatunk arra, hogy a lovagkor és a rokokó közötti évszázadokban a férfiak öltözködésének ugyanúgy része volt a harisnya(nadrág), mint a nőkének.
Nylon és Perlon
A XX. században a két világháború adott lendületet a vegyipar fejlődésének, aminek köszönhetően először a cellulózból készült műselymet sikerült előállítani – többek között a mai napig használt viszkóz is ilyen. Ebből is készítettek harisnyát, hogy a drága hernyóselymet helyettesítsék, de túlzottan fényes volt. Ha már a csillogásnál tartunk, a húszas években, amikor a báli ruhák csak térdig értek, a gyöngyös-flitteres estélyikhez a legdivatosabbak az ezüstszállal készült selyemharisnyák voltak, emellett létezett „ombre”, vagyis színátmenetes harisnya is, ami elöl világos, hátul pedig sötétebb színű volt. Hosszú évekig tartó kísérletezés után 1939-ben a New Yorki Világkiállításon mutatta be a DuPont cég az első szintetikus polimert, a Nylont – ugye a poliamid és poliészter mindenkinek ismerős?
A szintetikus szálak a hatvanas évektől kezdve a ruhaipar minden területét elárasztották, általuk tulajdonképpen korlátlan mennyiségben vált lehetővé az alapanyag előállítása. Így ma már azzal küzd a textilipar, hogy túl sok ruha halmozódott fel a világban az olcsó tömeggyártás eredményeképpen, és még mindig sokat veszünk feleslegesen. Mindeközben Németországban az I. G. Farben cég vegyésze, Paul Schlack is kifejlesztett egy hasonló tulajdonságokkal bíró vegyi szálat, ez lett a Perlon. Mivel jogi úton nem sikerült „megfogni” egymást, végül a piac felosztása mellett döntöttek, de a női harisnyák tömeggyártására csak a háború végeztével kerülhetett sor, addig inkább ejtőernyőkhöz, sátrakhoz és más katonai célra használták ezt a selymet helyettesítő, de már nem túlzottan fényes szálat. Amint elhallgattak a fegyverek, a nők megrohamozták a boltokat az áttetsző, fényes nylon-csodáért.
Ekkor még nem körkötéssel, hanem síkhurkolással készítették a műszálas harisnyákat, ezért hátul függőleges varrat futott végig, amire igencsak oda kellett figyelni, hogy ne mozduljon el. A vékony, egyenes csík nagyon szép formát adott a lábnak, de a girbegurba, tekeredő vagy hullámos inkább lehangoló volt. Aki nem jutott harisnyához, az szemceruzával festett hátul a lábára egy vonalat, hogy a varratot imitálja. 1954-től már egyre kevésbé volt szükség erre a trükkre, mert a nylon harisnyákat elkezdték a legújabb fejlesztésű körkötőgépeken készíteni.
Mi a helyzet a miniszoknyával?
A szoknyák rövidülésének oka leginkább a háború után született ifjúság szabadságvágya volt, ők gyerekként, az ötvenes években egyébként is rövid kis szoknyákat hordtak térdzoknival. A következő évtized jelszava a „youthquake” volt (ez a szójáték fiatal-rengésnek fordítható), így nem csoda, hogy a divattervezők a gyerekekből merítettek ihletet, és hamarosan a felnőttek is egyre bátrabban választottak térd fölé érő darabokat. A combközépnél is rövidebb szuper-mini viszont csak az 1960-as évek vége felé jelent meg, hiszen ahhoz már elengedhetetlen volt egy új ruhadarab: a harisnyanadrág. A harisnyatartó pántjai mindaddig gátat szabtak a rövidülésnek. Ekkorra az ipar még a keleti blokkban is egyre jobb minőségű és egyre változatosabb termékeket állított elő, bár a Nyugathoz képest volt néhány év lemaradás.
Itthon a Budapesti Harisnyagyárban a hatvanas évek végén már gumis combfixet, a következő évtized elejétől pedig harisnyanadrágot is készítettek. Ehhez a kötés során a gépek a két különálló szárat felül meghosszabbították, ezt a részt vastagabb szállal erősítették, majd a kényelem miatt a két láb között egy lépésbetéttel bővítve varrták össze. A harisnyákat minden esetben natúr színű szálból kötötték, és csak ezután festették, majd lábformára húzva gőzölték. A hatvanas években divatosak voltak a feltűnő színű vastag harisnyák is a testszínű mellett, és ez azóta is vissza-visszatér, a kilencvenes években például neonszínekben pompáztunk. Ma leginkább a fekete divatos, legyen akár áttetsző, akár vastag, akár mintás.
Bosszankodunk...
A nylon egyébként korántsem bizonyult olyan strapabírónak, mint amilyennek remélték és hirdették, hiába reklámozták azzal, hogy nem fog lefutni a szem. Gondoljunk bele, hogy bár azóta mindent okostelefonon intézünk és az életünket a mesterséges intelligencia irányítja, azt még mindig nem sikerült megoldani, hogy a harisnyák ne szakadjanak ki lépten-nyomon. Persze a világ több milliárd nője nem is olyan rossz fogyasztóközönség, így nem biztos, hogy a gyártók érdeke egybeesik az övékkel. Apropó, erre a problémára még nem is olyan régen létezett megoldás: a szemfelszedő. Mivel a harisnya drága volt, nem dobták ki azonnal, ha megsérült – a távol-keleti tömeggyártás és a fast fashion előtt egyébként is előbb gondolkodtak valaminek a megjavításában, mint a kidobásában.
A nők tehát félretették a kiszakadt harisnyákat, és amikor összegyűlt néhány, akkor elsétáltak a szemfelszedőhöz, aki egy apró kanalas tűvel – amilyen magukban a körkötőgépekben is működött – elkapta az utolsó futó szemet, majd szépen lassan visszahurkolta, ezzel újra használhatóvá téve a sérült darabot. Legtovább a Blaha Lujza téri Corvin áruházban működött szemfelszedő, aztán sajnos ott is megszűnt ez a szolgáltatás, és talán maga a műfaj is. A szál finomságát egyébként den értékben szokták megadni, ami valójában azt jelenti, hogy kilencezer méter fonal hány gramm tömegű, így tehát minél kisebb ez a szám, annál vékonyabb a harisnya. Valódi selyem esetén egyébként egy ilyen hosszúságú szál éppen 1 grammot nyom, vagyis ha ebből kötnének harisnyát, az 1 den-es lenne. Persze az egészen biztos, hogy ennek a szemei már attól elkezdenének lefutni, hogy ránézünk, felhúzni teljesen esélytelen lenne. Egy finom, áttetsző, de azért (viszonylag) strapabíró harisnya általában húsz den-es, épp úgy, mint az emberi hajszál.
Aki találkozni szeretne régi és még régebbi harisnyákkal, a Budapesti Harisnyagyár és egyéb ruhagyárak, cégek és szalonok történetével, vagyis a budapesti divat múltjával, az a Kiscelli Múzeum DIVAT & VÁROS című új kiállításán 2024 április 14-ig megteheti ezt. Írjátok fel a dátumot és a részleteket a naptárba, és nézzétek meg, milyen lett volna, ha 150 évvel ezelőtt születtek!
