Lehet egy nő vicces? A női humoristák szerepe fontosabb, mint gondolnád
Kinek áll jogában viccelni? Kinek a viccén nevetnek az emberek? Mennyiben tekinthető nemi-társadalmi kérdésnek a humor? És mennyi teret kapnak a nők arra, hogy humorosak legyenek? Cikkemben mindezt a női humoristák szerepének elemzésén keresztül szeretném bemutatni.
Ezeket láttad már?
A téma azért kezdett el érdekelni, mert – ahogy azt már korábbi írásaimban kifejtettem – pick me girlként éltem gyermek- és fiatalkoromat, ami azt jelenti, hogy előszeretettel barátkoztam fiúkkal. Elképesztően menőnek gondoltam, hogy bevettek a fiútársaságok – ennek magyarázata lehet az is, hogy nagyon szerettem volna tetszeni nekik, de inkább az, hogy szerettem volna az erősebbek közé tartozni.
Humor és hatalom
Egy pszichológus valószínűleg örömmel szálazná szét az ügyet, és végül eljutna az apámmal való kissé labilis kapcsolatom elemzéséig, többek között ez is az oka annak, hogy sosem merészkedtem pszichológusok közelébe. Egy kicsit elkalandoztam, pedig amiről valójában beszélni szeretnék, az az a férfitársaságokban megélt alaptapasztalat, hogy nem vagyok vicces. Illetve, hogy az a vicc, amit a srácok elmondanak, és amin nevetünk, az én számból egyáltalán nem tűnt viccesnek, és senki nem nevetett.
El is könyveltem magam egy időre humortalan emberként, és igyekeztem más jó tulajdonságaimat erősíteni, de aztán történt valami. Eljött a nap, amikor az emberek nevetni kezdtek a vicceimen, sőt, már kifejezetten viccesnek találtak. Ez a változás gondolkodóba ejtett. Persze, bizonyára műveltebb is lettem, így a humorom is cizelláltabbá vált, de azért mégiscsak ugyanaz az ember maradtam.
Ami viszont egyértelműen megváltozott a korábbiakhoz képest, az nem én voltam, hanem a rólam kialakult kép: megnövekedett a társadalmi státuszom. Na, nem arról van szó, hogy hatalmas sztár lettem, hanem arról, hogy a média különböző területein kezdtem dolgozni, ami már alaphangon státusznövekedést hoz az ember számára – szűkebb környezetében legalábbis. Elkezdett nagyobb súlya lenni annak, ha megszólalok. Ebből pedig arra következtettem, hogy a humor és a hatalom között erős összefüggés rejlik.
Hova tűntek a vicces nők?
Egy, a humor témájával igen sokat foglalkozó ismerősöm azt javasolta, ne akarjak mindent a gender szemüvegén keresztül nézni, hiszen arról is lehet szó, hogy egyszerűen az én önbizalmam nőtt meg, és ettől működik jobban a humorom is. Véleménye szerint ugyanis kizárólag az számít, hogy annak, aki viccel, mennyi önbizalma van hozzá, más már csak azért sem tud számítani, mert a vicc gyors és spontán műfaj, nem ad teret a hatalmi pozíciók felmérésére.
De a gendertéma ebből a szempontból is megközelíthető, hiszen feltehető az a kérdés, hogy vajon honnan volt kamaszkoromban a körülöttem lévő srácoknak annyival több önbizalma, mint nekem. Mindenesetre úgy érzem, hogy mindennek köze van ahhoz, hogy a magyarországi humoristák között sokáig nem igazán képviselték magukat a nők.
Ha a leghíresebb stand-uposokra gondolunk, valószínűleg első körben a következő nevek ugranak be mindenkinek: Hofi Géza, Gálvölgyi János, Fábri Sándor, Dolák-Saly Róbert, Laár András, Bödőcs Tibor, Kovács András Péter, Kőhalmi Zoltán, Hadházi László, Kiss Ádám, Bagi Iván, Nacsa Olivér. De van más érvem is: a Karinthy-gyűrűt, amely a hazai humoristák legrangosabb elismerése, és amit 1975 óta minden évben odaítélnek valakinek, még egyetlen alkalommal sem kapta nő.
Táptalaja a kereskedelmi média
A témával kapcsolatban felhívtam Papp Réka Kingát, aki nemcsak feminista kutató, aktivista és publicista volt korábban (jelenleg egy angol nyelvű magazin főszerkesztője), hanem több remek stand-up estet is készített, legutóbbi előadása Anyám pipája címen jelenleg is fut. Az ő véleménye szerint a női humor tulajdonképpen sokkal jobb helyzetben volt az ötvenes évektől a rendszerváltásig, mint utána, hiszen a szórakoztató színház és film rengeteg komika szerepkörű nőt vonultatott fel.
Itt vannak egyértelmű példák, mint Csala Zsuzsa, Schütz Ila, Oszvald Marika, Lorán Lenke, de Papp Réka Kinga közéjük sorolja Gobbi Hildát és Psota Irént, akik természetesen rengeteg más típusú szerepet is eljátszottak pályájuk során. Psotáról tudható az is, hogy ő a színpadon kívül is rendszeresen csillogtatta karcos humorát.
A kedvenc városi legendám vele kapcsolatban – amit mindenki egy kicsit másképp mesél – a következő: egy balatoni nyaralás alkalmával Psota egy bárban mulatott férjével, Ungvári Tamással. Egy részeg férfi ment oda az asztalukhoz, hogy felkérje Psotát táncolni, aki fel se nézett, csak ennyit mondott: „köszönöm, ma már basztam”.
Mikor arról kérdezem Papp Réka Kingát, szerinte hova lettek a rendszerváltás után a vicces nők, a következőt válaszolja:
„A kilencvenes-kétezres évek gender szempontból nagyon konzervatív időszak volt. 1989 után volt egy általános konzervativizálódás. A rendszerváltásnak meghatározó ambíciója volt, hogy polgári értelemben 'normális' országot teremtsen. Ám furcsa módon ez nem egy valaha volt polgári kultúrát, hanem egy képzeletbeli 'apa olvas, anya főz' típusú világot jelentett. Ennek egyik táptalaja a kereskedelmi média volt, amely konzervatív szerepmodellt állított a nők elé követendő példaként.”
Papp Réka Kinga ezenkívül a stand-up műfaj hazai intézményesülését is problémásnak tekinti. Véleménye szerint az, hogy egy-két intézménynek teljhatalma lett, és meggyengültek a független színházak, megnehezítette a szakmába való bejutást. Ellentétben az angolszász kultúrával, ahol a stand-up műfaj a klubéletből nőtt ki, hagyományosan alulról szerveződött, ezért nemcsak nemileg, de etnikai és életkori szempontból is sokkal nyitottabbá vált.
A női stand-uposok gettója
Jó hír, hogy a nemi arányok az elmúlt időszakban mintha lassan változni kezdenének a magyar stand-upban is. Az első női stand-upos, Kormos Anett után, a következő hullámban csatlakozott Ács Fruzsina, Ráskó Eszter és Rainer-Micsinyei Nóra, majd fiatal tehetségként Nagy Kitti, illetve a saját útját járva Pottyondi Edina.
És bár nem kifejezetten stand-uposok, de rendkívül vicces közösségi médiaoldalakat és videócsatornákat működtetnek például a Nem akarok beleszólni csapat tagjai (Bányainé Nagy Judit, Fancsikai Eszter, Tapasztó Orsi), Semjén Nóra az Anyakivan oldalon, Stefanovics Angéla Anzselika Habpatron című YouTube csatornáján.
A fent felsoroltak közül valakit felhívtam – ó, nem, nem mondom meg, kit –, hogy segítsen e cikk megírásában azzal, hogy válaszol pár kérdésemre, ám ő azt mondta nem szeretne válaszolni, mert úgy érzi, hogy a női humorra való állandó reflektálás kijelöli és szűkössé teszi számára a mozgásteret saját szakmájában. És hogy nemcsak unja, zavarja is, hogy folyton erről kérdezik. Ez a vita különben már körülbelül tíz évvel ezelőtt lefutott az irodalomi szakmában.
A női szerzőkre fordított kitüntetett figyelem egyrészt nagyobb terepet biztosított számukra a megjelenésre, másrészt bizonyos tekintetben gettósította is őket – ők lettek a női szerzők, akiket így megkülönböztetett a közbeszéd a férfi szerzőktől, pedig lényegében ugyanazt csinálták mind: írtak.
Visszatérő női témák
Másfelől, ahogy a női szerzők, úgy a női stand-uposok is megkülönböztetik magukat a férfiaktól témaválasztásaikban. Ha végigtekintünk a fent felsorolt humoristákon, akkor azt látjuk, hogy Anzselika Habpatron csatornája és Rainer-Micsinyei Nóra stand-upjai azok, amelyek kevésbé tematizálják így vagy úgy azokat a feminista ügyeket, amelyek az elmúlt évtizedben felmerültek.
Az anyaság nehézségei, a nőkkel szemben támasztott elvárások, az azoknak való megfelelés lehetetlensége, a testkép, vagy a nők intézményes politikai elnyomása mind fontos visszatérő témák a női humoristáknál – persze, vannak, akiknél finomabban, másoknál explicitebb módon.
Mikor Papp Réka Kingát kérdeztem arról, hogy szerinte megreformálták-e a női előadók a humor műfaját, ő a következőt mondta: „Ha a humor műfajába hoztak valami újat a nők, akkor az egy másfajta érzékenység. Ez strukturális szempontból is igaz, mert például egy olyan klubban, ahol sok a női előadó, nagyon mást engedhetnek meg maguknak a többiek – ennek hatására talán kicsit visszaszorul a szexizmus a humorban.” És ha valamit – teszem hozzá – ezt mindenképpen nagy eredménynek tekinthetjük.
