Mérő Vera: Mindegy, milyen színű az aktuális hatalom, attól lesz legitim, hogy egy kicsit mindenki elégedetlen vele

A politika kifejezés az ókori görög időkből ered, a szó jelentése: közélet. Politizálni tehát a közéletben való részvételt jelenti, és aki ezt teszi, az tevékeny (aktív) vagy tétlen (passzív) politikát folytat. A pártpolitika a közhatalom gyakorlásáról szól, de létezik munkahelyi politika, és a család döntéshozatalában való részvétel is színtiszta politika.

Érdekérvényesítés, konszenzuskeresés, vita, egymás meggyőzése, ajánlattétel, ezekből áll a kisebb és a nagyobb emberi közösségének működtetése, már ha demokratikus keretekben gondolkodunk.

Léteznek persze látszatdemokráciák, ahol elméletileg mindenki elmondhatja a véleményét, csak nem biztos, hogy az a de facto döntéshozót érdekelni fogja. Ahogy olyan is van, hogy a közösség tagjai ugyan elmondhatnák a véleményüket, de nem teszik, akár mert elégedettek a de facto döntéshozóval, akár mert lusták másképp cselekedni.

Te alakítod!

Tulajdonképpen egy átlagos családi vacsora példáján levezethető az egész: az egyik szülő - jellemzően az, aki főzni fog - megkérdezi, mi legyen vacsorára. Lehet, hogy tényleg érdeklik a válaszok, de lehet, hogy fejben már azelőtt eldöntötte, mi kerül az asztalra, hogy kinyitotta volna a száját. (Ráutaló jel, hogy komoly volt a kérdés, ha opciók is elhangzanak.)

Már megint beégettük Magyarországot a nagyvilág előtt - de szükség volt erre, ráadásul az EB-n?

+ 7

Erre lehet látszólag közreműködni azzal, hogy a kérdezett felek bemondják a wagyu bélszínt Beluga-kaviárral, és ténylegesen, valamilyen, az otthoni hozzávalók alapján reális fogás felvetésével. És lehet azt mondani, hogy mindegy. Persze a mindegy is többféle lehet: mindegy, és szó nélkül megeszem, amit elém tesznek vagy mindegy, és fanyalogva turkálom az ételt.

Mindegy, mekkora a közösség, a társadalom legkisebb egysége (család) vagy a legnagyobb (nemzet) demokráciában ugyanúgy működik. És ugyanúgy dönthetünk arról, hogy mit kezdünk a karaktergyilkossággal (apád egy balfék, anyád egy hárpia), a manipulációval (ha ehetek fagyit vacsora előtt, rendet rakok a szobámban) vagy éppen a demokratikus keretek megsértésével. (Megegyeztünk, hogy vita nélkül lefekszel, ha játszunk félórát, ha nem mész azonnal, legközelebb nem játszunk lámpaoltás előtt!)

Egy megosztott, rosszul működő családban a feleknek nincs kedve kooperálni, és ha nem valódi a közös döntéshozatal, mert úgyis mindig ugyanannak az embernek az akarata érvényesül, akkor a kutyának nincs kedve részt venni benne. Az ilyen család könnyen lesz diszfunkcionális, ami mindenkinek rossz, aki benne él. (Ha van zsarnok, neki is, mert minek él családban, aki nem vágyik a közösségre, egységre?)

Nem marad következmény nélkül a hiánya

Ezért nagy baj, ha a társadalomban elvész a politizálás becsülete, és mindenki harcot ért alatta egyszerű részvétel helyett. Ha a családi élet harc, ha az otthon csatatér, akkor a család boldogtalan lesz. Ebből alakul ki az is, hogy a családtagok egy idő után nem értik - nem érzik - a másik működését és motivációit, elbeszélnek egymás mellett, majd szükségszerűen megjelenik a verbális vagy fizikai, passzív vagy aktív agresszió.

A diszfunkcionális család nemcsak boldogtalan, hanem működésképtelen is. Közhelyesen hangzik, hogy a közügyekről alkotott álláspont és az ezek mentén folytatott érdemi, konstruktív vita viszi előre a világot. Ha ez nem működik, kialakul a se előre, se hátra helyzet, abba pedig rendesen bele lehet keseredni: hiszen vagy veszekszünk vagy apátiába zuhanva bámulunk magunk elé.

Egy egészségesen működő családban a polgárjogok, a felelős polgárság szerepe egyformán meghatározó. Ahogy a kiszámíthatóság is, hogy ha megígérek valamit, az - ha rajtam múlik - úgy is lesz, ha pedig te ígérsz valamit, elvárom, hogy mindent megtégy azért, hogy betartsd a szavad.

Az élő adásban teherbeesésen már túlvagyunk - de vajon mi lesz a realityk következő atombombája?

Csatatéren boldog embert még nem látott a világ. Viszont az is igaz, hogy a tétlen, beletörődő ember jogos igényei meglehetősen korlátosak. Hiszen ha semmit nem csinálsz azért, hogy az otthonod egy jobb hely legyen, milyen alapon fanyalogsz?

Lehet egy házban élni az ellenséggel, csak hát akkor mindig lesz, aki vesztesnek érzi magát, ami akárhogy nézzük, a “győztes” felhőtlen örömét is beárnyékolja. Mert ha boldogtalan, megbántott emberek veszik körül, ki az, aki jól tudja érezni magát? (Nyilván akadnak ilyen emberek, de az ő diagnosztizálásuk messze túlmutat e cikk formai keretein.)

Érzed az analógiát?

A fentiek nyomán adja magát a következtetés, hogy a kiegyensúlyozott, egészséges működésű közösség feltétele, hogy a tagjai - ki-ki vérmérséklete és lehetőségei szerint - hozzájáruljanak a közakarat kialakításához.

Évszázadokig a nőket hibáztatták, pedig a férfiakat is érinti: a meddőség nem csak női probléma

Régi mondás, hogy onnan tudjuk, hogy jó üzlet köttetett, ha egy kicsit mindenki elégedetlenül távozik a tárgyalóasztaltól. Ez jelzi ugyanis, hogy az egyezség nem csak az egyik fél érdekeit szolgálja, legalábbis senki nem járt aránytalan mértékben jól vele.

A teljes egyetértés csak egy idealizált világban lehet alapállás, a valóságban kisebb-nagyobb kompromisszumok sora az élet, a teljes konszenzus pedig a ritka, áldott pillanatok közé tartozik, hacsak… Hacsak nem jövünk rá arra, hogy az is lehet a teljes egyetértés egy formája, ha azt mondjuk: a másik sem lehet maradéktalanul boldog, tehát mindenki az lehet. Hiszen áldozatok révén, de olyasmi történik, ami mindenkinek elfogadható.

Ha már a görögökkel kezdtem, velük is fejezem be: az ókori Görögországban az idióta magánembert jelentett, azaz olyan polgárt, aki nem vesz részt a demokratikus városállam közéletében, vagyis nem politizál. Polgár az, aki tesz a közös elégedetlenségért.

Mert mindegy, milyen színű az aktuális hatalom, attól lesz legitim, hogy egy kicsit mindenki elégedetlen vele. De senki sem túlságosan az. Ehhez a közös, enyhe de tartós elégedetlenséghez pedig mindenkire szükség van. Hát ezért kell politizálni.