18 éves, magyar, és szeptembertől a Harvardon tanul - Interjú Lehoczky Tamarával
Lehoczky Tamara még csak 18 éves, de már most kiforrott jellem, akinek határozott elképzelései vannak a jövőről. Céltudatossága, szorgalma és kitartása egészen a Harvard politikatudomány szakáig repítette. A törökbálinti lány idén szeptembertől megvalósítja az “amerikai álmot”: a világ legnagyobb presztízsű egyetemén fog tanulni. És hogy milyen érzések kavarognak benne most ezzel kapcsolatban? Exkluzív interjúnkban elárulja!
Ezeket láttad már?
Lehoczky Tamara mindig is szomjazott a tudásra, gyerekkora óta szeretett iskolába járni. A Milestone Institute egykori diákjaként Morin-Kovács Edit mentor támogatásával készült az egyetemi jelentkezésre, és nem egy, de nem is két sikeres felvételt nyert. Ám mindennapjait nemcsak a könyvek és a magolás tették ki, hanem úgy érzi, tudta úgy menedzselni az életét, hogy ne maradjon ki semmiből a gimnáziumi évek alatt. Kitűzött céljaiért mindeközben pedig rendületlenül küzdött, és a kemény munka meghozta gyümölcsét: bejutott a világ legrangosabb egyetemére, a Harvardra.
Az 1636 óta fennálló, a Massachusetts állambeli Cambridge-ben található Harvard magánegyetemen végzett többek között Franklin D. Roosevelt, Barack Obama és Bill Gates, de több színész, például Natalie Portman, Matt Damon és Tommy Lee Jones is ott folytattak tanulmányokat. A felvételi arány körülbelül 3,5 százalék, és a hallgatók csupán 12 százaléka külföldi. Tamarával gyerekkoráról, a felvételi eljárásról és a jövőbeli céljairól beszélgettünk, és persze feltettük neki a sokakat leginkább foglalkoztató kérdést: tényleg annyira nehéz bekerülni a Harvardra?
Miről álmodoztál kislányként, amikor tervezgetted a jövődet?
Kicsiként író szerettem lenni. Amikor óvodás koromban még nem tudtam írni, kis történeteket diktáltam le a szüleimnek, és rajzoltam hozzá. Akkor nagyon érdekelt ez a világ, egészen 12 éves koromig.
Lételemed a tanulás, rengeteget írsz, olvasol. Ha úgy vesszük, bizonyos értelemben író lettél…
Igen, tulajdonképpen összejött, csak már más a fő ambíció.
Általános iskolában is megmutatkozott, hogy szeretsz fejlődni, magadba szívni a tudást?
Abszolút. Sosem voltam az a gyerek, aki utált iskolába járni, sőt, szerettem a sulis napokat, érdekelt, amit tanultunk és hajtott az, hogy minél jobb legyek mindenből.
Megszámlálhatatlan tanulmányi versenyen vettél részt, benned van a versenyszellem. Ez egy mozgatórugója az életednek?
Régóta az már, és örülök, hogy az érem mindkét oldalát megismerhettem. Fantasztikus emlékeim vannak a versenyekről: adrenalindús élmény ilyeneken részt venni, a sikeres is mámorítóak, és minden következő versenyen ezt az érzést kerestem. Ugyanakkor a másik oldalt is megtapasztaltam, amikor már végkimerültségig hajszoltam magam, ami fizikailag és mentálisan is hatalmas teher volt. Emiatt előfordult, hogy nem úgy sikerült egy verseny, ahogy szerettem volna; ilyenkor mindig magamba néztem, és konstatáltam, hogy ezt nagyon másképp kellene csinálni...
Ennek ellenére a versenyzés iránti szenvedélyed nem csökkent, csak már másképp állsz hozzá.
Így van. Alig várom, hogy az egyetemen visszakerüljek ebbe a világba.
Hogyha egyetlen versenyt mondhatnál, amire a legbüszkébb vagy, melyik lenne az?
Talán a 2022-es Change the World New York Model United Nations konferenciát mondanám, aminek volt egy online és egy offline verziója is New Yorkban; mindkettőt megnyertem. Azért tartom komoly eredménynek, mert az élőben megtartott részén több mint 200-an voltak az én kategóriámban, tehát velem egy csoportban. Szövetségeket kellett kialakítani, és én osztottam le a feladatokat. Nagyon jól éreztem magam ebben a szerepben, hihetetlen érzés volt számomra, hogy képes vagyok egy ilyen nagy csapatot vezetni.
És a sport sem áll messze tőled, dzsúdózol.
Igen, lassan 14 éve, 5 évesen kezdtem. Régebben jártam amatőr versenyekre is, de aztán abbahagytam a versenyzést.
Tinédzserkorban bontogatjuk a szárnyainkat, legtöbbször a barátok, bulik is szerves részei ennek az időszaknak. Mennyire volt időd kikapcsolódni a sok tanulás mellett?
Ha belegondolok, igazából semmiből nem maradtam ki, például viszonylag sokat buliztam. Nyilván többször mondtam nemet az ilyen jellegű programokra, mint egy átlagos barátom, de azért nem olyan sokszor, hogy az zavaró legyen. Úgyhogy szerencsére nem kellett lemondanom a barátokkal töltött minőségi időről, valamint a sportról sem.
Csak külföldi egyetemekre jelentkeztél. Hova nyertél felvételt?
Felvettek négy szakra az Egyesült Királyságba, háromra az Egyesült Államokba, kettőre Hongkongba, meg kettőre Franciaországba. Összesítve nyolc egyetem tizenkét szakára jutottam be.
Ennyi opcióból nem lehetett könnyű választani. Voltak prioritások?
Amerika volt az első helyen, oda vágytam a legjobban, de nem vettem készpénznek, hogy sikerül, ezért jelentkeztem több helyre. Tavaly ősszel jött be az első ajánlatom a londoni UCL-től, ami nagy megkönnyebbülést jelentett, mert így biztosra vehettem, hogy egy külföldi egyetem kapuja már nyitva áll előttem. Aztán jött sorban a többi ajánlat, és a családommal különböző szcenáriókat vázoltunk fel, hogy melyik esetben mi lenne, hova mennék ellátogatni a tavaszi szünetben, ha mégsem jön össze az amerikai jelentkezés.
És akkor megérkezett az e-mail egyszerre a Harvardtól és a Columbiától is…
Az egy hihetetlenül nagy extázis volt. Az előzetes tervek így már aktualitásukat vesztették, de igazából nem bántuk, és a családom is végig hitt bennem. Apa féltett attól, hogy ha esetleg nem sikerül, teljesen összetörök. Egyébként jogosan, mert valószínűleg tényleg nagyon megviselt volna, ha nem jön össze. De szerencsére nem így történt, és mindenki nagyon boldog, a 15 éves öcsém az összes osztálytársának elújságolta a hírt.
Te elérted azt, amit csak nagyon keveseknek sikerül. Hogyan kell elképzelni egy Harvardra való jelentkezést, mennyire bonyolult a procedúra?
Az amerikai intézményekbe való felvételiknél nagyon szeretem azt, hogy látszik, mennyire alaposan megvizsgálnak mindenkit. Tényleg érdekli őket, hogy kit vesznek fel, és meg is válogatják őket. De közben meg elképesztően bonyolult és idegőrlő az egész folyamat, és iszonyú sok komponensből áll. Nagyon sok mindent kell összegyűjteni ahhoz, hogy egy jelentkezést viszonylag akadálymentesen konstruálni tudjon az ember.
Tavasszal ellátogattál a Harvardra. Olyan volt, mint amilyennek elképzelted?
Meglepő érzés lett rajtam úrrá, amikor először megláttam. Őszintén szólva arra számítottam, hogy odamegyek a kampuszra és azonnal érezni fogok valamilyen kötődést, de ez nem így lett. A látogatás végére aztán igen. Igazából egyszerre volt ámulatba ejtő és félelmetes. Akkor még túlnyomórészt az utóbbi érzés volt erősebb bennem.
Miért?
Valahogy megállt az idő. Csak álltam a kampusz közepén, és arra gondoltam, hogy ez most tényleg megtörténik: 19 évesen el fogok költözni otthonról, teljesen egyedül egy külföldi országba, sőt, földrészre. Az elmúlt négy-öt évben azt éreztem, hogy ez nekem nagyon könnyen fog menni, de akkor döbbentem rá, hogy talán mégsem.
Mi volt az első benyomásod az egyetemről?
Egy harvardi egyetemista barátom körbevezetett a kampuszon, megmutatott mindent, és ott már elkapott az érzés, hogy el tudom képzelni az életemet itt. Nagyon örülök, hogy a következő négy évben ezt fogom látni minden nap.
Kollégista leszel?
Igen, sorsolás útján derül majd ki, hogy hova kerülök.
Azon túl, hogy a Harvard Egyetemen végezni hatalmas presztízs, mi vonzott még benne?
A választott szakom a politikatudományok, ami világelső a Harvardon, a legjobbaktól fogok tanulni. A másik, ami már egy kicsit specifikusabb, hogy nagyon erős Model United Nations (MUN) versenycsapatuk van, akik csapatversenyeken vesznek részt. Egy komoly szelekciós folyamaton kell majd átesnem, bízom benne, hogy bevesznek.
Nehéz bekerülni?
Igen. De nagyon örülnék, ha sikerülne, mert az Egyesült Államok legelismertebb és legdíjazottabb egyetemi versenycsapatáról van szó. A harmadik dolog pedig, ami megfogott a Harvardban, azok az emberek. Tudom, kevés volt az a két nap, amit kint töltöttem, de adódott lehetőségem megismerkedni néhány diákkal. Egytől egyig nagyon inspirálóak, tehetségesek; élvezettel hallgattam a történetüket, hogy hogy kerültek ide. Teljesen biztos vagyok benne, hogy ez egy olyan közösség, ami mindenkit felfelé húz, és nem is feltétlenül a versenyeken keresztül, hanem pusztán egymás jelenléte miatt. Egy olyan közeget teremt, amiben mindenki halad előre az életben, és én szeretnék ennek a részese lenni.
Amerikában tervezed a jövődet, vagy még ezt korai lenne megmondani?
Az biztos, hogy az elkövetkezendő hat évben ott fogok élni, mert négy év az alapképzés, és utána minimum kettő a mesterképzés. Aztán majd meglátjuk. Annak fényében derül majd ki, hogy ez alatt a hat év alatt milyen lehetőségeket sikerül találnom, illetve tudok-e majd élni velük. A pontos csapásirány még a jövő zenéje, de abban biztos vagyok, hogy diplomáciával szeretnék foglalkozni.
Akkor mondhatjuk azt, hogy jelenleg ez a legnagyobb álmod, amit szeretnél elérni a jövőben?
Igen, igazából szerintem mindig is ez volt.
Honnan jön ez a magabiztosság?
Szerintem minden kamasznak van egy olyan időszaka, amikor egy kicsit bezárkózik, bizonytalanabb, és megkérdőjelezi önmagát. Nekem is volt, de szerencsére nem tartott sokáig. Nagyon sokat segített az, hogy rengeteget kellett emberekkel kommunikálnom az utóbbi években, nemcsak versenyeken, hanem diákönkormányzatot és Model United Nations-klubot is vezettem. Ezek mind olyan pozíciók voltak, ahol másokért voltam felelős, és megtanultam: ha azt szeretném, hogy az emberek, akiknek segíteni szeretnék tiszteljenek és adjanak a szavamra, akkor azt úgy kell előadnom, hogy tényleg akarjanak rám hallgatni.
Milyen érzések vannak most benned? Egyrészt elválsz a szeretteidtől, másrészről viszont egy hatalmas kaland kezdődik az életedben…
Ez keserédes. Amikor évekig egy ilyen nagy cél lebeg az ember szeme előtt, hajlamos arra, hogy csőlátása legyen, és ez velem is megtörtént. De most, hogy ezt elértem - amit még mindig tényleg hihetetlen kimondani -, már képes vagyok befogadni minden mást is. Kiélvezem az utolsó nyarat a családommal és a barátaimmal, miközben azt érzem, hogy ez most tényleg életem nagy lehetősége. Hihetetlenül hálás vagyok ezért, illetve a családom támogatásáért is, de egyelőre még nehezen tudom elképzelni az életemet nélkülük. Úgyhogy ha őszinte szeretnék lenni: várom is, meg nem is.
Linda Evangelista: „Szépen kérek mindenkit, ne hagyja ki az éves szűrést, nagyon fontos a korai felismerés"
