„Nem hibáztam, csak önmagam adtam - a kerekesszékemmel együtt” - Mennyivel fáj jobban a visszautasítás, ha hátrányból indulsz?
A GLAMOUR-nál hiszünk a rendszerszintű változásokban, és abban, hogy minden út az őszinteséggel kezdődik. A GLAMOUR.hu online szerkesztője, Ivanova Daniela kerekesszékesként segít, hogy sokkal többet megtudj a fogyatékossággal élők mindennapjait érintő problémákról - annál is inkább, mert kellő edukációval tehetnénk azért, hogy az életük könnyebb és méltóságteljesebb legyen.
Ezeket láttad már?
Cikksorozatom célja, hogy edukatív és informatív módon minél több részletet osszak meg veletek a kerekesszékes lét mindennapjairól, ugyanakkor azt is fontosnak tartom, hogy olyan tabudöntögető kérdésekre választ adjak, amiket a legtöbben nem mertek feltenni. Biztos sokatok fejében megfordult már számos olyan gondolat, ami foglalkoztat titeket a kerekesszékesekkel kapcsolatban, viszont egy személyes beszélgetés keretében kínosnak találnátok felhozni olyan témákat, mint például a szerelem, a szexualitás vagy éppen az anyaság. Ebből kifolyólag döntöttem úgy, hogy engedek némi betekintést a magánéletembe, hogy megkönnyítsem kicsit a dolgotokat, mert így olyan kérdésekre is választ kaphattok, amit nem biztos, hogy egy kerekesszékes szájából személyesen valaha is hallani fogtok. Úgyhogy most jöjjön egy olyan jelenség, amit nekem is meg kellett tapasztalnom, és aminél szerintem fontos, hogy kicsit beavassalak titeket a “kulisszatitkokba.” Ez pedig nem más, mint a ghosting.
Lehet, hogy magamnak is hazudtam...
Egyszer valaki interjút készített velem, a felütés pedig ez volt: „Hogyan éli meg egy kerekesszékes nő a szerelmet?” Bevallom, kicsit kellemetlenül éreztem magam, hogy egy egész cikket szentelt a kérdés köré, mert mindössze egy mondattal tudtam rá válaszolni: „Úgy, ahogy bármelyik másik nő.” Gondoltam, ez mennyire ciki, hiszen akkor miről fog szólni a cikk többi része? Nyilván végül szépen felépítettük, majd lekerekítettük a történetet, de később mégis elgondolkodtam: ha teljesen őszinte vagyok magamhoz, vajon akkor is az a véleményem, hogy ugyanúgy élem meg, mint egy nem fogyatékossággal élő nő?
„Rossz, hogy nem tudsz járni?”
Lelövöm a poént: fogalmam sincs, mert nem tudom, hogyan élném meg, ha nem lennék kerekesszékes. Egyszerűen nincsen összehasonlítási alapom. Ez olyan, mint amikor azt kérdezik tőlem, hogy „rossz, hogy nem tudsz járni?” A válaszom: passz, nem tudom, milyen lenne, ha tudnék. Arról azonban tudok nyilatkozni, hogy miként élem meg a visszautasítást - emberként, kerekesszékesként, nőként. Az online randizás mély bugyraiban már lubickoltam párszor, és biztosan mazochista vagyok - vagy reménytelenül romantikus és végtelenül kitartó -, mert egy hosszabb szünet után ismételten belevetettem magam az ismerkedésbe. Régebben és a közelmúltban is ért már olyan élmény, amikor ghostingoltak; hogy így, hogy úgy. Általában néhány rövid beszélgetés után, de még a személyes találkozó előtt eltűntek, de kétszer azért olyan eset is előfordult, amikor már egy randit követően szívódtak fel.
Mi van, ha elborzadt a kerekesszéktől?
Mindkét esetben nagyon tetszett a srác; az elsőnél, mint később kiderült az volt a “baj”, hogy nem mentem fel hozzá első este, a másik pedig szimplán túl elfoglalt lett ahhoz, hogy folytassa velem az ismerkedést. A különbség a megélésemben viszont az, hogy a kettő között eltelt két év. Az első alkalommal borzasztóan megviselt, és sokáig rágódtam azon, mit rontottam el, meg persze, hogy “mi lett volna, ha?”, ezúttal viszont könnyebben elfogadom, és igyekszem hinni benne: nem rajtam múlt.
Lehet, hogy nem voltam "elég jó" neki
Azért írom azt csak, hogy “igyekszem”, mert a kisördög a mai napig butaságokat sugdos a fülembe, hogy: mi van, ha nem tetszettem neki? Mi van, ha rájött, hogy nem úgy nézek ki, mint a képeken? Vagy írásban még úgy érezte, hogy nem zavarja a kerekesszék, de miután meglátott élőben, rájött, hogy mégsem fér bele neki? Óhatatlan, hogy megfordulnak ezek a gondolatok a fejemben, miközben konkrétan rettegek attól, hogy élőben nem “hoztam azt a szintet”, amit online. Vajon én lennék az egyetlen? Vajon csak bennem okoz kétségeket, hogy “elég jó” voltam-e a randi partneremnek? Biztosra veszem, hogy nem, csak nálam még ott van plusz egy tényező: a kerekesszék.
Amikor nem kellek eléggé...
Végül arra jutottam, hogy ha kerekesszékes vagyok, ha nem, nekem is át kellett esnem ugyanazon a bosszantó, lehangoló és kiábrándító jelenségen, mint sok más nőnek már az életben, ez pedig a ghosting. Nézzük úgy, hogy végül is esélyegyenlőség van, miért lennék én a kivétel? A ghostingról pedig nagyon jól tudjuk, hogy nem rólunk szól. Az illetőnek csökkent a lelkesedése, mert: a végtelen opciókat tálcán kínáló randi appok által egy szempillantás alatt találhat “szebbet”, “jobbat”, “érdekesebbet” (és talált is), vagy meggondolta magát, talán lebukott a felesége előtt, esetleg új személyiséget vett fel és elmenekült az országból...
Vagy tényleg közbeszólt az élet
Ezer és ezer ok húzódhat meg a háttérben, amikről mi nem is tudunk, hiszen csak annyit érzékelünk, hogy az illető már nem keres. Mintha nem lettek volna az órákon át tartó beszélgetések, a szimpátia, a vonzalom, a kémia, az összhang, az érdeklődés és a következő találkozóra vonatkozó tervek. Mintha a randi csupán csak a fejünkben zajlott volna le. Persze a romantikus lelkem és az emberek jóságába vetett hitem azt súgja, ne legyek mindig ennyire bizalmatlan és próbáljam félig telinek látni a poharat, hiszen: lehet, hogy egy olyan élethelyzetbe került, ami jelenleg tényleg nem teszi lehetővé, hogy tovább ismerkedjen velem. Bármi is az igazság, a lényeg ugyanaz: én nem hibáztam, csak önmagamat adtam - a kerekesszékemmel együtt.
Tudj meg többet egy kerekesszékes mindennapjairól:
- „Úgy kipróbálnám egy kerekesszékessel!" - Őszintén arról, milyen egy társkeresőn ismerkedni kerekesszékesként
- „Sokkal többen nyitottak egy kerekesszékes lányra, mint azt elsőre gondoltam" - ilyen kerekesszékes nőként Tinderezni
- Egy kerekesszékes nő csak egy kerekesszékes férfit szerethet, ugye? Kapaszkodj: nem