„Hatalmas tévhit, hogy nekünk bárki jó" - ilyen kerekesszékes nőként Tinderezni - 2. rész
A GLAMOUR-nál hiszünk a rendszerszintű változásokban, és abban, hogy minden út az őszinteséggel kezdődik. A GLAMOUR.hu online szerkesztője, Ivanova Daniela kerekesszékesként segít, hogy sokkal többet megtudj a fogyatékossággal élők mindennapjait érintő problémákról - annál is inkább, mert kellő edukációval tehetnénk azért, hogy az életük könnyebb és méltóságteljesebb legyen.
Ezeket láttad már?
Az előző cikkemben elmeséltem két randi sztorit, amikre - bár nem lett folytatásuk - még mindig kellemes élményként gondolok vissza. Nemcsak azért, mert nem okoztak akkora csalódást, mint amire számítottam, hanem mert örülök, hogy volt bátorságom belevágni. Pedig higgyétek el, eleinte tele voltam kételyekkel: mi van, ha feszült lesz a hangulat, mert nem tudnak mit kezdeni a kerekesszékkel? Vagy éppen túl nyomulósak lesznek, hiszen azt gondolják, engem jobban bele lehet fűzni, mint más nőket? Nem beszélve a legijesztőbbről: ha ki akarják használni a helyzetemet? Az ismerkedés elején ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, de végül erőt gyűjtöttem, és elkezdtem feszegetetni a határaimat, amelyek által végül rengeteget fejlődtem és tanultam önmagamról. De az izgalmas sztorik még messze nem értek véget, úgyhogy vessük bele magunkat ismét az online társkeresők legmélyebb bugyraiba, és nézzük meg, milyen kerekesszékesként randizni!
Amikor nem úgy néz ki, mint a képeken - hanem sokkal jobban!
Új nap, ami azt jelenti, hogy újabb match a Tinderen. Még mindig Spanyolországban járunk, a következő randipartner pedig egy angol srác, aki a profilja alapján nagyon intelligens, világlátott és nem utolsó sorban olyan jól néz ki, hogy letettem a hajamat tőle. A bemutatkozásában írta, hogy csak átutazóban van Alicantéban, ezért nem számítottam semmi komolyra, de mivel nem vagyok az egyéjszakás kalandok híve, így a találkozónkat inkább egy könnyed beszélgetésnek fogtam fel, mintsem randinak. Nagyon érdekeltek a gondolatai, az utazásai során átélt élményei, tapasztalásai, egyszóval szerettem volna megismerni őt, mint embert. Persze, amikor megláttam, hogy élőben még jobban néz ki, mint a képeken, egy pillanatra elfelejtettem, hogy csak beszélgetni szeretnék vele, és kellett vagy 10 perc, mire túltettem magam a “sokkon” - de végül sikerült.
És akkor eleredt az eső...
Órákig meséltünk egymásnak, eszmecseréket folytattunk, megismertük a másik kultúráját, és olyan izgalmas sztorikat osztott meg velem az életéről, hogy ittam a szavait (ha igazak voltak, ha nem). Eleinte küzdöttem az angollal, mert olyan akcentussal beszélt, amit eddig csak a Bridgertonban hallottam, de újabb 10 perc után sikerült felvenni a fonalat (addig inkább én beszéltem, mert amiket én mondtam, azt legalább értettem). Közel négy óra csevegés elindultunk a kávézóból, mert elkezdett esni az eső (nagyon romantikus lett volna, ha ez egy randi, de ugye nem az volt).
Van kedved átjönni "filmezni?"
Mielőtt elbúcsúztunk volna, megkérdezte, hogy nem kísérném-e haza, mire mondtam neki, hogy sietek, meg kell írnom egy cikket. Nem különösebben lepett meg a kérdése, de egyrészt tényleg dolgoznom kellett, másrészt pedig kicsit csalódott voltam, hogy “csak arra” kellettem neki. Persze ez nézőpont kérdése, hiszen felnőtt emberek vagyunk, megvolt a kémia és bizonyára fantasztikus élmény lett volna (már ha nem derül ki róla, hogy egy baltás gyilkos, de ezt már sosem tudjuk meg). Miután hazaértem, még rám írt, hogy csak holnapután utazik, szóval, „ne gondoljak semmi rosszra", de ha van kedvem, másnap menjek át filmezni (nem volt).
Semmilyen értelemben nem kivételezett velem
Ami ettől függetlenül nagyon tetszett az egészben, hogy egy pillanatra sem éreztem magam kerekesszékesnek, hátrányos helyzetűnek vagy épp elesettnek, sőt, még az egyéjszakás kalandra való invitálást is úgy fogtam fel, hogy elvégre ez az esélyegyenlőség nem? És hogy megbántam-e később, hogy akkor és ott nemet mondtam neki? Bevallom, kicsit igen, mert a komplexusos énem azon aggódott, hogy mi van, ha ez egy soha vissza nem térő alkalom volt, azonban mégis azt éreztem, hogy jól döntöttem, hiszen az ösztöneimre hallgattam.
Vakok között félszemű a király?
Miért kellene mindenbe belemennem, mindenkivel - vagy éppen bárkivel - beérnem és megalkudnom amiatt, mert kerekesszékes vagyok? Igen, az tény, hogy kevesebb választási lehetőségem van, mint másoknak, de a megalkuvást itt úgy értsétek, hogy ez a fiú - akármennyire is okos volt és jóképű, mondhatni 10/10-es - nem szeretett volna kapcsolatot, én pedig a kalandra nem voltam nyitott. Mivel nem egyeztek az elképzeléseink, ezért valakinek engednie kellett volna - és nyilván az első gondolatom az volt, hogy nekem -, de büszke vagyok magamra, hogy végül kitartottam az elveim mellett.
Az a valaki ne bárki legyen
Akár a sorstársaimat, akár a társadalom nagy részét nézem, az a tapasztalatom, hogy egy fogyatékossággal élő embertől sokan elvárják, hogy engedjen az elvárásaiból, hogy úgymond „ne legyen válogatós”, és inkább örüljön, hogy végre valaki szóba áll vele. Nekem is voltak hibás döntéseim, rossz időszakom, amikor az önbizalmammal köszönőviszonyban sem voltam, de aztán rá kellett jönnöm, hogy ha megalkuszom, az olyan, mintha saját magamat hazudtolnám meg. Szerintem nagy tévhit, hogy nekünk bárki jó, inkább azt vallom, hogy csak türelmesen ki kell várni, amíg elérkezik az a valaki, aki nem bárki, hanem az igazi. Persze erre semmi garancia nincsen, és simán megeshet, hogy hetekig, hónapokig, de akár évekig is szingli marad az ember - a kérdés csak az, hogy melyik a jobb: egyedül vagy egy méltatlan kapcsolatban lenni? Ezt mindenki döntse el maga, én addig is érkezem az újabb és újabb randi sztorikkal!
