„Úgy kipróbálnám egy kerekesszékessel!" - Őszintén arról, milyen egy társkeresőn ismerkedni kerekesszékesként
A GLAMOUR-nál hiszünk a rendszerszintű változásokban, és abban, hogy minden út az őszinteséggel kezdődik. A GLAMOUR.hu online szerkesztője, Ivanova Daniela kerekesszékesként segít, hogy sokkal többet megtudj a fogyatékossággal élők mindennapjait érintő problémákról - annál is inkább, mert kellő edukációval tehetnénk azért, hogy az életük könnyebb és méltóságteljesebb legyen.
Ezeket láttad már?
Amióta csak az eszemet tudom, szerelmes vagyok a szerelembe. Már 8 évesen kinéztem magamnak a leghelyesebb fiút az osztályban, 4. osztályos koromban pedig egy osztályfőnöki óra keretében “hozzá is mentem.” Az abrosz volt a fátylam, a nagymamám a tanúm, az osztályfőnök pedig a “pap”, aki összeadott minket, és még nászajándékot is kaptunk tőle. A csókot nem mertem bevállalni, mert cikinek éreztem a nagyi előtt (érdekes módon a “násznép” többi része nem zavart), de egyébként a magam gyerek fejével akkor halálosan komolyan vettem a holtomiglan-holtodiglant. Azóta nem volt olyan időszak az életemben, amikor ne foglalkoztatott volna a szerelem és a párkapcsolat gondolata, de bízom benne, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Azonban az évek során már észrevettem, hogy vannak emberek, akiket még nálam is jobban foglalkoztat a szerelmi életem kerekesszékesként, amit sokszor a tudtomra is adnak. Tippeljetek, mi a leggyakoribb kérdés…
Szemfülesnek kell lennem
Amikor fiatalabb koromban nekem szegezték ezt a kérdést vagy kijelentést („Így sokkal nehezebb párt találni?”, „Így biztosan nehezebb párt találni!”), én már csak dacból is rávágtam, hogy „Nem, miért lenne nehéz?” - és persze félig magam is elhittem, amit mondok. Érettebb fejjel azt látom, hogy kerekesszékesként párt találni nem könnyű, de nem is olyan pokolian nehéz, mint amennyire azt a többség gondolja, azaz valahol félúton van az igazság. Én, a személyes megélésemből kiindulva soha nem éreztem azt, hogy a kerekesszék lenne az oka annak, ha épp nem tudok "bepasizni", de az tény és való, hogy sok olyan dolgot kell figyelembe vennem, amit másoknak nem. Erre akkor döbbentem rá, amikor letöltöttem az egyik legnépszerűbb társkereső appot, így a saját bőrömön tapasztalhattam meg a mai világ párkapcsolati buktatóit.
Felvállaljam vagy ne vállaljam?
Nem akarom senki kedvét elvenni, mert nagyon jó tapasztalatokat és élményeket is gyűjtöttem az ismerkedés során, de már sokkal körültekintőbb és óvatosabb vagyok, mint néhány évvel ezelőtt, amikor még abban bíztam, hogy pikk-pakk megtalálom ott a szőke herceget fehér lovon. Az első kérdés a fogyatékossággal élők körében mindig az szokott lenni, hogy már a kezdetektől fogva fel merjük-e vállalni a sérültségünket? Akár egy teljes alakos profilkép formájában, vagy a beszélgetés kezdeti szakaszában, esetleg az első randi előtt. Itt megoszlanak a vélemények: van, aki nem szeretne ezzel nyitni, mert az a célja, hogy először a személyiségére figyeljen fel valaki és ne a fogyatékossága alapján alakítson ki egy képet róla. Nem beszélve arról, hogy sokan attól is tartanak, hogy így már az első rostán sem mennek át, mert a kerekesszék látványa elriassza az embereket. Egyesek pedig intim, bensőséges témának érzik a fogyatékosságukról való beszélgetést, ezért megvárják, amíg kialakul egy bizalmi kapcsolat, mielőtt színt vallanak. Maximálisan meg tudom őket érteni, de én a magam részéről már a profilképemnek is egy olyan fotót választok, amin látszik, hogy kerekesszékes vagyok - és mondom is, miért.
Nem szeretnék zsákbamacskát árulni
Számomra egyfajta szűrő az, hogy megmutatom magam teljes valómban, hiszen így automatikusan kiszórom azokat az embereket, akiket zavar a sérültségem. Ők is jól járnak, mert nem árulok nekik zsákbamacskát, és én is, mert így többségében csak olyanok írnak rám, akik nyitottak és elfogadók. Személyesen sem tudnám (és nem is akarnám) rejtegetni a kerekesszékemet, ergo miért titkolóznék online, ha utána a randin úgyis lehullik a lepel? A másik ok, ami miatt meghoztam ezt a döntést, önmagam védelmében történt, mert így nem kell közvetlenül szembesülnöm a visszautasítással, hiszen nem látom, hányan húztak balra. Ha viszont megtetszene valaki, elkezdenénk beszélgetni és csak a személyes találkozó előtt mondanám el, hogy kerekesszékes vagyok, az ismerkedésnek azon a pontján már nagyon bántana a visszautasítás. De mint mindennek, ennek is megvannak a maga árnyoldalai, mert bár a kerekesszékes profilképpel elriasztom a kevésbé elfogadó embereket, viszont élő csali vagyok a perverzek számára...
Nő vagyok, nem egy szenzáció
A legtöbb kérdés, amit nekem szegeztek, hogy képes vagyok-e szexuális életet élni. Voltak, akik ezzel indították a beszélgetést. Náluk tudtam, hogy elsősorban kíváncsiságból húztak jobbra, és ha épp érzékenyítő kedvemben voltam, akkor készségesen válaszoltam a kérdéseikre. Randi sosem lett belőle (tapintatlannak találtam őket ahhoz, hogy legyen kedvem velük tovább folytatni az ismerkedést), de örülök, hogy ha minimálisan is, de tehettem az elfogadásért. Leszögezném: semmi gond nincs azzal, ha megkérdezi (én is megkérdezném, mert a szex számomra is a jó párkapcsolat alappillére), csak ne ez legyen az első topik, amibe belemászunk. Ők egyébként utána mindig folytatták a faggatózást, és pofátlan módon kérdeztek rá a legapróbb részletekre is akár szexről volt szó, akár arról, hogyan fürdök, öltözködöm, ülök át az ágyra, stb. Ilyenkor picit mindig egy bazári majomnak éreztem magam, aki ott van az online tér kirakatában, mint valami extra attrakció. Társat keresni mentem oda fel, nem pedig cirkuszt csinálni - bár azt is szoktam, amikor rám találnak a legbetegebb alakok…
Már tudom: a kerekesszék is lehet egy fétis
Akkor ijedtem meg, amikor több olyan üzenet is érkezett, amiben valaki leírta, hogy mennyire vágyik arra, hogy egy „magatehetetlen lánnyal csinálja”, és „mindig is ki akarta próbálni egy kerekesszékessel.” Őszinte leszek: a frász kitör az ilyenektől. Azt sem szívlelem annyira, amikor az alacsonyságom gerjeszti be őket, mert én nem pusztán alacsony vagyok, hanem a csontbetegségem miatt kifejezetten kisnövésű, úgyhogy ott befigyel egy kis pedofíliára való hajlam is. Amikor valaki megszeret és elfogad olyannak, amilyen vagyok (a külsőmet is beleértve) az egy csodálatos dolog, de hogy erre izguljon, az már egy más tészta. A szerencsés eset az, amikor szinte azonnal kiderül, hogy a srácnak fétise a kerekesszék, és nem pedig a sokadik randi után jövök rá, mikor már az ágyban suttogja a fülembe… Hála istennek ilyen soha az életben nem történt velem, de mindent megteszek azért, hogy ne is történjen.
Na de mégse írhatom ki a homlokomra...
Hogy legyen valami feloldás, elmondanám, hogy 10-ből 7-en kedvesek, aranyosak, udvariasak, és ha kérdeznek, azt is tapintatosan teszik. Nem bánom, ha viszonylag hamar (nem az első kérdés alkalmával és egy normális szövegkörnyezetben) eljutunk a szex-témához, mert ha valóban érdekel a srác, akkor szeretném, ha minél előbb tiszta képet kapna rólam, ahelyett, hogy téves teóriákat gyárt a fejében. Biztos vagyok benne, hogy rengetegen (még ha nem is látom) húznak balra amiatt, mert azt hiszik, nem élek szexuális életet. Kicsit sajnálom, hogy ilyenkor nem írhatom ki a homlokomra, hogy „igen, én is szoktam”, mert ha direkt módon is, de legalább végre tiszta vizet önthetnék a pohárba. Ez az egyetemen is probléma volt - meg vagyok győződve arról, hogy az egyik sráccal azért nem alakult köztünk semmi, mert azt hitte, szűzies életet élek (tévedett). Egy szó, mint száz: remek beszélgetéseim, élményeim, randijaim és kalandjaim (igen, olyan is) kötődnek az online társkereső appokhoz, és - bár most egy időre búcsút vettem tőlük - azt látom, hogy megvan az a szőke herceg valahol, csak előtte félre kell lökdösni a parasztokat.
