„Bárcsak úgy látnál engem, ahogyan én látom magamat!” - Kerekesszékesként is tudom szeretni magam, és köszönöm, ha ezt elfogadod
A GLAMOUR-nál hiszünk a rendszerszintű változásokban, és abban, hogy minden út az őszinteséggel kezdődik. A GLAMOUR.hu online szerkesztője, Ivanova Daniela kerekesszékesként segít, hogy sokkal többet megtudj a fogyatékossággal élők mindennapjait érintő problémákról - annál is inkább, mert kellő edukációval tehetnénk azért, hogy az életük könnyebb és méltóságteljesebb legyen.
Ezeket láttad már?
„Bárcsak úgy látnád magad, ahogyan én látlak téged!” - szerintem ez a valaha volt legszebb mondat, amivel felmelegíthetjük valaki szívét, aki képtelennek érzi szeretni magát. Megszámlálhatatlan olyan alkalom van, amikor tele vagyunk kételyekkel, bizonytalanságot érzünk, és nehezen - vagy egyáltalán nem - tudjuk elfogadni önmagunkat. Én megfordítanám a dolgot, és sokaknak szívem szerint ezt mondanám: „Bár úgy látnál engem, ahogyan én látom magamat!” Mondom is, miért.
Nem megy varázsütésre
Talán azt mind tudjuk: kőkemény munka van abban, hogy megszeressük önmagunkat, méghozzá a gyengeségeinkkel és a hibáinkkal együtt. Hogy akkor is mosolyogva tudjunk tükörbe nézni, amikor borzasztóan rosszul érezzük magunkat a bőrünkben, mert felszaladt ránk jó pár kiló, tele van pattanással az arcunk vagy ami még rosszabb: lelkileg épp padlón vagyunk. Rengeteg oka lehet annak, ha ideiglenesen - vagy akár tartósan - nem vagyunk kibékülve magunkkal, de aki hajlandó ezen változtatni, és beleadni szívét-lelkét a kemény munkába, annak egy elképesztően rögös úton kell elindulnia, majd kitartóan és hosszasan menetelnie rajta, mígnem elér az önelfogadás kapujáig. Megéri, mert ha kinyitni még nem is tudja, kezdetnek legalább bekopoghat rajta. Az is tény, hogy az önszeretet nem abból áll, hogy reggelente azt mantrázom magamnak: „Szeretlek Daniela olyannak, amilyen vagy”, és egy csapásra megoldódik minden. Bizonyára sokat segít, de nem úgy működik, hogy egy nap úgy kelek fel, hogy megszerettem magam és ennyi, hanem ez egy egész életen át tartó folyamat.
Örülök, hogy nem vagyok gondolatolvasó
Ezen az úton számtalan akadály gördül elénk, amiket át kell ugranunk, de valljuk be: a külvilág zaja sokszor olyan nagy hatással van ránk, hogy szinte lehetetlen figyelmen kívül hagyni. Így járok én is, amikor az otthon védelmező és biztonságos buborékából kilépve kinyitom magam előtt a világot. Kimegyek az utcára, felszállok a villamosra, bejövök a munkahelyemre, elmegyek vásárolni, bulizni vagy kirándulni - kerekesszékkel. Ilyenkor két dologért vagyok végtelenül hálás, az egyik, hogy nem hallom az emberek gondolatait, a másik pedig, hogy szerencsére nem mindenki mondja ki gátlástalanul azt, amit gondol. Amikor eltöprengünk azon, hogy legszívesebben milyen szuperképességet választanánk, sokan a repülést vagy a láthatatlanná válást mondják, de olyan is akad, aki a gondolatolvasásra esküszik. Esetemben ez a lehető legnagyobb átok lenne, hiszen a rám eső tekintetek mögötti gondolatmenet minden egyes szavát “hallanám.”
A cél, hogy megszeressem a hibáimat is
Tehát amikor mardos az önutálat, marcangolom magam és állandóan elégedetlen vagyok az életemmel, akkor elkezdek ezen dolgozni. Építkezem, fejlődöm, naplót írok, meditálok, önfejlesztő könyveket olvasok, azaz: mindent megteszek annak érdekében, hogy ne csak elfogadjam, hanem meg is szeressem a hibáimat, hiszen azokkal együtt vagyok az, aki. Van, hogy sikerül, míg máskor nem, de büszkeséggel tölt el, hogy leírhatom: az esetek többségében magabiztosan, felszegett fejjel és mosolyogva megyek ki az utcára, hogy nyakamba vegyek egy újabb napot.
Nem bánom, hogy nem vagyok Palvin Barbi
És ilyenkor jönnek a lesajnáló a tekintetek, a szánakozó pillantások és grimaszok, amikből tudom: ők messze nem olyan boldogok attól, hogy engem látnak, mint én, aki épp indulás előtt mosolyogtam vissza magamra a tükörből. Sokszor “elrettentő példa” vagyok nekik, és eszükbe juttatom: mennyire hálásnak kellene lenniük, hogy tudnak járni. A hála szép dolog, és ne értsetek félre, szívesebben váltok ki hálát az emberekből, mint irigységet, de nem fogok hazudni: szívesebben ülnék fel Palvin Barbiként a buszra, mint önmagamként, de csak akkor, amikor az utca embere letöri a szárnyaimat, mert alapvetően egész szépen megkedveltem a saját társaságomat ez alatt a 34 év alatt. Kicsit ez olyan, mint amikor “lesifotó” készül rólad. A tükörben bombasztikusan nézel ki, a szelfin - megfelelő szögből és fényviszonyok mellett - elégedetten állapítod meg, hogy mennyire jó nő vagy, a TikTokon pedig a tökéletesnél is tökéletesebbnek látszol. Aztán váratlanul lekapnak egy eseményen, és a képet meglátva majdnem rád tör a sírógörcs. „Basszus, én ilyen csúnya vagyok, csak eddig nem tudtam róla?” Pedig nem… Nyilván egyikünk sem úgy néz ki, mint a TikTok varázsvilágában, de nem is olyan előnytelenül, mint egy rossz szögből és fényviszonyok mellett elkapott pillanatban - valahol a kettő között van az igazság.
Ragyogni szeretnék, nem pedig csak egy porszem lenni
Nyilván én is meglepődöm ilyenkor, hogy „ennél azért kicsit csinosabbnak gondoltam magam”, de aztán legyintek rá, betolom a kedvenc hamburgeremet és megyek tovább. Nem számít, ha boldog vagyok? Aztán jön egy keserű megjegyzés, járókelők, akik elfordítják a fejüket, buszsofőrök, akiknek kolonc vagyok a nyakán, és olyan események is, ahol rá kell(ene) döbbennem, hogy talán mégsem vagyok annyira “menő”, mint azt képzeltem. Rengeteg olyan reakció van, amelyekkel az emberek ezt tudatosítják bennem azzal, hogy lekezelően bánnak velem, alábecsülnek és/vagy egyszerűen csak figyelmen kívül hagynak, mintha ott sem lennék. Mintha csak egy kis porszem lennék a gépezetben, amit befúj a szemekbe a szél, ők pedig próbálják kikapargatni onnan. Egy szó mint száz: hiába megyek én oda valahova teli önbizalommal, ha nem engedik, hogy ragyogjak. Olyankor jegyezném meg nekik - nem mérgesen, hanem nyugodt hangnemben és méltóságteljesen -, hogy: „Bár úgy látnál engem, ahogyan én látom magamat!” Az esetek többségében büszkének, boldognak, elégedettnek, úgyhogy légyszi tedd meg, hogy nem rombolod le a munkámat, amibe hosszú éveket belefektettem.
Amikor mindenki a másikat sajnálja
Édes jelenetnek voltam a napokban szemtanúja: egy orvosi rendelő előtt várakoztam. Én voltam az egyetlen fiatalabb, körülöttem csak idős nénik és bácsik ültek. A hosszas várakozás alatt többször is egymásra néztünk, mosolyogtunk, váltottunk pár szót. A tekintetükből szinte már-már kiolvasható volt a gondolatmenet: „Milyen szomorú, hogy egy ilyen fiatal lány itt ül köztünk, betegen, kerekesszékben”, miközben én, aki csak egy receptet ment elkérni, azon gondolkodtam, hogy: „Szegény beteg idősek, nem tudják békében, fájdalommentesen élni a nyugdíjas éveiket.” Vajon mi kerekedett volna abból, ha ezt nyíltan megbeszéljük? Valószínűleg kiderült volna, hogy egyikünk sincs annyira szörnyű helyzetben, mint amennyire egymásról gondoljuk, viszont valami mindegyikünkben közös: empatizálunk egymással. Ettől függetlenül sokszor bizony áldás, hogy nem mondunk ki hangosan dolgokat. Annak se kéne, aki idegenként vagy nagyon távoli ismerősként kéretlenül belemondja az arcomba: „én a helyedben már rég öngyilkos lettem volna.”
Ha kapsz valami olyat a külvilágtól, aminél érzed, hogy képes megrendíteni az önmagadba vetett hited, és letéríteni az önelfogadáshoz vezető utadról, amin már több kilométert megtettél, akkor csak tedd be a kedvenc zenédet, feledkezz meg a kinti zajokról, és örülj, hogy nem hallasz semmit - legfőképpen az emberek gondolatait.
