„Leülünk kávézni?" - Az olyan szó, ami kedvesen hangzik el egy kerekesszékes felé, nem tud bántó lenni
A GLAMOUR-nál hiszünk a rendszerszintű változásokban, és abban, hogy minden út az őszinteséggel kezdődik. A GLAMOUR.hu online szerkesztője, Ivanova Daniela kerekesszékesként segít, hogy sokkal többet megtudj a fogyatékossággal élők mindennapjait érintő problémákról - annál is inkább, mert kellő edukációval tehetnénk azért, hogy az életük könnyebb és méltóságteljesebb legyen.
Ezeket láttad már?
Cikksorozatom egyik korábbi részében már meséltem arról, hogy véleményem szerint miként lehet tapintatosan, óvatosan fogalmazni, ha egy adott embercsoportot szeretnénk kiemelni. Esetemben ez a “kerekesszékesek”, “fogyatékossággal élők” vagy “mozgássérültek” csoportja - egyáltalán nem szeretem a címkézést, de valljuk be: valahogy nevén kell nevezni a dolgokat. Arról azonban még egyáltalán nem esett szó, hogy egy beszélgetés során vannak-e olyan kifejezések, szófordulatok vagy mondatok, amelyek sértőek lehetnek egy kerekesszékes számára - és ha igen, melyek azok. Van egy olyan érzésem, hogy többen meg fogtok lepődni, mennyivel jobban aggódtok ezek miatt, mint mi!
Most akkor mit is mondhatok?
Ha már találkoztál látássérült, hallássérült vagy kerekesszékes emberrel, biztosan neked is okozott néhány kínos pillanatot, ha véletlenül azt mondtad egy kerekesszékesnek, hogy “üljön le az asztalhoz”, vagy éppen egy látássérültnek, hogy “viszontlátásra.” Úgy vettem észre, hogy ez az egyik legkardinálisabb pont, ha egy fogyatékossággal élővel való társalgás folyik. Még a legrutinosabbak is elbizonytalanodnak néha, amikor egy kerekesszékessel beszélgetnek: „Mondhatom azt, hogy jöjjön ide, vagy inkább azt kéne kérnem tőle, hogy guruljon ide?” Érthető, ha ilyenkor az fogalmazódik meg az emberben, hogy sehogy sem jó, hiszen, ha nem veszek arról tudomást, hogy kerekesszékes, akkor az a bántó, ha pedig külön felhívom rá a figyelmet, akkor meg az. Elárulok egy titkot: egyikkel sincs semmi gond. Minden egyes szó, ami kedvesen, jóindulatúan hangzik el, nem tud bántó lenni.
„Szia, jössz velünk korcsolyázni?"
Az egy másik dolog, hogy én kifejezetten szeretem, ha nem vesznek tudomást a kerekesszékemről, és ezt értsétek a lehető legjobb értelemben. Az egyik legkedvesebb élményem az volt, amikor a barátnőim egy hideg téli estén megkérdezték tőlem, hogy nincs-e kedvem velük kimenni a Városligetbe korcsolyázni. Mire leesett nekik a tantusz, már mindenki szakadt a nevetéstől, én pedig egy életre elraktároztam az élményt, hogy igen, ilyen, amikor az ember a szívével látja az embert, és nem pedig azt, amiben ül. Megjegyzem, két évtizedes barátságról van szó, tehát nem tapintatlanok voltak, egyszerűen csak elfelejtették, hogy én nem tudok korcsolyázni.
Bocsi, de én is szoktam "gyalogolni"
Én sem úgy kelek ám fel nap mint nap, hogy kerekesszékes vagyok, és talán furcsának tűnik, de jómagam is megfeledkezem róla. Ebből kifolyólag rengetegszer hoztam már kellemetlen helyzetbe - nyilván teljesen akaratlanul - azokat az embereket, akikkel újonnan ismerkedtem meg. Mert az én szótáramban minden ugyanúgy szerepel, mint bárki máséban. Ha valamit meg szeretnék vitatni, akkor “leülök vele megbeszélni”, ha vásárolok, akkor “sorban állok”, ha pedig nem tömegközlekedem, akkor “elgyalogolok” a célig. Soha egy pillanatra sem fordult meg a fejemben az, hogy “de hát én nem is tudok gyalogolni”, és ennek teljesen egyszerű és magától értetődő oka van: a szüleim úgy neveltek, hogy ne tekintsek magamra másképp, én pedig örömmel megfogadtam a tanácsaikat.
Nem mindenkit érdekel, hogy kerekesszékes vagyok
Még Spanyolországban éltem, amikor összebarátkoztam egy görög családdal, és szinte végig velük is laktam. Imádtam a nyitottságukat, a temperamentumukat és a nyers őszinteségüket. Soha nem kerteltek, de mindezt a legnagyobb szeretettel és őszinteséggel tették. Egyszer ezt mondták nekem: „Ne haragudj, de engem egyáltalán nem érdekel, hogy keresszékes vagy” - én pedig sosem felejtem el ezt a mondatot, mert ott tapasztaltam meg először azt az érzést, hogy milyen teljesen egyenlőként létezni egy közösségben. A tény, hogy nem érdekelte őket, abban nyilvánult meg, hogy soha nem bámultak rám döbbent tekintettel, hanem inkább megkérdezték, mi a betegségem. Hogy amikor felajánlottam, hogy felsöprök és felmosok, nem kezdtek el kényszeresen óvni, hogy majd ők megcsinálják. És hogy soha, egyetlen pillanatra sem éreztem azt, hogy más lennék mint ők - kivéve, amikor le kellett venniük egy bögrét a magas polcról, de ennyi még pont belefért.
Ne csináljunk belőle nagyobb ügyet, mint ami
Azt szeretem a GLAMOUR szerkesztőségében, hogy a kezdetektől fogva olyan természetességgel álltak hozzám, ahogyan én is állok saját magamhoz. Ha elhintem, hogy “leszaladok kajáért”, akkor nincsenek felhúzott szemöldökök, vagy kínos vihogások, mint amiket már megannyi alkalommal tapasztaltam korábban, más helyeken. Szerintem ehhez egy magas szintű intelligencia (IQ és EQ egyaránt) szükséges, ami - kapaszkodjatok meg - bizonyos kerekesszékes emberekből is hiányzik, amikor azon rugóznak, hogy ők nem tudnak ide-oda “járni”, és képesek megsértődni azon, ha valaki megfeledkezik a fogyatékosságukról.
Pedig szerintem ez a valaha volt legnagyobb bók, amit csak kaphatunk. Nem tapintatlanságot sugall, amíg nem azt várják tőlünk, hogy másszunk meg egy emeletet vagy vágtassunk át egy macskaköves úton. Arról sincsen szó, hogy homokba dugják a fejüket, és úgy csinálnak, mintha a szék nem is létezne. Számomra sokat jelent az, amikor figyelembe veszik az igényeimet, felajánlják a segítségüket - és nem sértődnek meg, ha nemet mondok rá -, viszont a mindennapok pezsgő, gördülékeny - ezen a szón most nevetnének egy páran, miközben nekem fel sem tűnne - pillanataiban csak sodródnak velem együtt, és nem gondolkodnak azon, hogy én most gurulok-e vagy sétálok, hiszen teljesen mindegy, amíg egy irányba tartunk.
