„Ébresztő! Itt az ideje látni, nem csak nézni!” - Kerekesszékesként így nyitotta fel a szememet a balesetem
A GLAMOUR-nál hiszünk a rendszerszintű változásokban, és abban, hogy minden út az őszinteséggel kezdődik. A GLAMOUR.hu online szerkesztője, Ivanova Daniela kerekesszékesként segít, hogy sokkal többet megtudj a fogyatékossággal élők mindennapjait érintő problémákról - annál is inkább, mert kellő edukációval tehetnénk azért, hogy az életük könnyebb és méltóságteljesebb legyen.
Ezeket láttad már?
Reggel van, megszólal az ébresztő. Benyomod a szundi gombot egyszer, kétszer, háromszor... mire észbe kapsz, már késésben vagy. Kapkodva bedobsz egy kávét, ami talán még a gravitációt is legyőzi, majd kilépsz az ajtón és rohansz a munkába. Útközben a gondolataid cikáznak: végigpörgeted a napi teendőket, határidős feladatokat, bevásárlólistát, házimunkát, találkozókat. Mindig két lépéssel előrébb jársz, és közben észre sem veszed a körülötted lévő színeket, illatokat, hangokat. Persze azt sem veszed észre, hogy nem veszed észre... Veled is megtörtént már ez legalább egyszer? Bevallom, velem többször is. Holott kerekesszékesként még inkább figyelnem kellene a testi épségemre, az óvatosságra, de nem így tettem, és meg is lett a böjtje: kiestem a székből és két helyen eltörtem a lábamat.
Csak nézed, vagy látod is?
Sokszor fel sem tűnik, hogy csak úgy átsuhanunk a napokon, heteken, hónapokon, vagy akár éveken is. Még ha az esetek nagy részében időben is kelsz fel, a terveid szerint alakul a nap és este elégedetten dőlsz hátra, biztos nálad is előfordul néha, hogy hiba csúszik a gépezetbe, és nem sikerül tartanod a tempót. Ebben a rohanó világban pedig még nehezebb utolérni magunkat, annyi inger ér minket nap mint nap: özönlenek az információk online-offline, a multitasking miatt olyan, mintha ezer kezünk lenne, de még az sem elég, és a végeláthatatlan teendők és elvárások sora miatt semminek nem látjuk a végét.
Mikor álltál meg utoljára az utcán megszagolni egy virágot? Vagy egy kirakat előtt hosszasan elidőzni valamin, ami felkeltette a figyelmed? Amikor eszel valami finomat, valóban megízleled az ételt, vagy csak gyorsan lősz róla egy Insta-sztorit, befalod és már sietsz is tovább a dolgodra? Amikor zenét hallgatsz útközben, akkor tényleg figyelsz a dallamra és a szövegre, vagy csak a háttérzajt érzékeled?
Remek példa erre egy trükkös pszichológiai kérdés: össze tudod számolni, hogy hány piros autót láttál ma? Bizonyára nem. Viszont ha reggel szólt volna valaki arról, hogy figyelj rá, mennyi bukkan fel előtted a nap folyamán…? Akkor valószínűleg számoltad volna őket. Így működnek a lehetőségek is: ha tudatosan keressük, meg is fogjuk találni azokat. Nyitott szemmel járni azonban nem csak ezt jelenti.
A türelem tanulható
Két hónappal ezelőtt balesetem volt, eltörtem a lábamat. Ez a kényszerpihenő beszorított egy olyan satuba, amibe eleinte foggal-körömmel próbáltam kitörni, de hamar rá kellett jönnöm, hogy kicsúszott a kontroll a kezemből: kiszolgáltatott lettem, elesett, magatehetetlen. Elég szomorúan hangzik így elsőre igaz? Pedig valójában nagyon tanulságos, mert néhány hét elteltével azt vettem észre, hogy bár fizikai értelemben véve be vagyok zárva, mentálisan kinyílt előttem a világ. Mondom is, mire gondolok.
Azelőtt türelmetlen voltam, de most nem volt választásom: sérült végtaggal nem lehet másként, csak lassan, óvatosan mozogni. Egy idő után feltűnt, hogy már nem rohanok, nem kapkodok, nem vagyok annyira ügyetlen, mint a baleset előtt. Elvégre muszáj, ha nem akarom megint a “nyakamat törni”. A lelassulás azonban nem azt jelenti, hogy megalszik a számban a tej, pont ellenkezőleg: sokkal fókuszáltabb lettem, nem akarok mindent egyszerre és azonnal, megtanultam várni.
Szemüveget kellett cseréltem
És egyszer csak, mintha velem együtt lelassult volna a világ is. Időt nyertem. Már nem szaladnak annyira a percek, órák, napok, és már én sem rohanok át az életen. Ezzel egy időben a szemem is kinyílt. Látom, hallom, érzékelem a körülöttem lévő ingereket. Emlékszem, a baleset után három héttel épp kontrollra tartottunk anyukámmal a kórházba. Oldalra néztem, és észrevettem, milyen szép színe van a szemüvegkeretének. Menőnek találtam, tetszett a lila árnyalat, és ahogy megcsillant rajta a napfény. Megkérdeztem, mikor csináltatta, mert ezt még nem láttam. Azt válaszolta: két éve… Akkor, ott megfogalmazódott bennem a gondolat: lehet, hogy az ő szemüvege régóta ugyanaz, de nekem már nagyon időszerű egy csere, mert muszáj tisztábban látnom a világot.
Bár apróságnak tűnhet, számomra ez a felismerés olyan volt, mintha gyomorszájon vágtak volna. Nem csupán egy szemüvegkeretről van szó, hanem arról, hogy mennyi minden mellett haladtam el vakon. Mennyi szépség lehetett körülöttem, amit észre sem vettem? Hány ember mosolygott rám az utcán, anélkül, hogy észleltem volna? Mikor álltam meg utoljára, hogy csodáljam a tájat anélkül, hogy előkapnám a telefonomat? Vajon hallgattam úgy a szeretteim szavait, hogy teljes figyelmemmel jelen voltam, anélkül, hogy a telefonom pittyegése kizökkentett volna?
Nem vagyok biztos benne, hogy minden kérdésre nyugodt szívvel válaszolhatnék igennel. De ez a felismerés önmagában egy győzelem. Ha nemcsak erre az időszakra szól a szándékom, hogy újragondoljam magam és átkeretezzem a rossz szokásaimat, akkor már megérte átvészelni ezt a nehéz időszakot. Mert bár a fizikai világom beszűkült, egy másik világ kitárult előttem, melyen áthaladva mintha valaki megkopogtatta volna a vállamat, mondván: „Ébredj fel! Itt az ideje látni, nem csak nézni!”
