Antoni Rita: „Úgy tűnik, sokaknak még mindig nem fér a fejébe, hogy léteznek biszexuális emberek”
Június 19-én a Madách Színház színésznője, Gallusz Nikolett a Rebecca című musical közelgő szegedi premierjének apropóján terjedelmes interjút adott. Ebben részletesen beszélt többek között szakmai kérdésekről, a színészi pálya megélésének lelki oldaláról, családjáról, pályája kezdetéről és mentálhigiéniés segítő másoddiplomájáról. Az interjút szemléző internetes portálok mégis kizárólag a kattintásszám növelését szem előtt tartva egyetlen elemet emeltek ki.
Ezeket láttad már?
„Gallusz Niki 12 évig egy nővel élt: másfél éve egy civil férfi a párja” - harsogták szenzációhajhász módon a szalagcímek. A rövid tudósítások is csak a magánéleti részen csámcsogtak, a Rebeccáról egy szót sem írtak le - így a kommentelők, ha netán (legyünk most jóhiszeműek) rá is kattintottak a linkre, akkor sem kaptak komplexebb képet az interjúalanyról. Erre - ahogyan az sajnos ilyenkor várható - a közösségi média rendszerint egyébként sem kimondottan kulturált kommentszekcióiban a megszokottnál is nagyobb hévvel szabadult el a pokol. A hozzászólók nemcsak tudatlanságukról, de végtelen, fröcsögő rosszindulatról tettek tanúbizonyságot, és ezt nem szabad szó nélkül hagyni. Nem tesz másként újságírónk, Antoni Rita sem, aki cikkében most a biszexuális emberekre irányuló támadások ellen szólal fel.
Nőgyűlölet bifóbiával
Adott egy 49 éves nő, akinek nem elég, hogy sínen van a karrierje (harminc éve a Madách Színház tagja, számos televíziós felkérést kap és mentálhigiéniés segítőként is fogad klienseket), még a magánéletéről is nyíltan beszél. Ez sokszor már önmagában elég az összevont szemöldökökhöz, hiszen ellenkezik mindazzal az elváráscsomaggal, amit a „női princípium” kifejezéssel szokás illetni. Csakhogy a magánélet jelen esetben még el is tér a konvencióktól, és ez fokozza az ellenséges indulatokat.
Fontos mindenekelőtt leszögezni, hogy Gallusz Nikolett személy szerint nem vonatkoztat magára biszexuális identitást: azonos nemű kapcsolata idején is úgy beszélt magáról, mint heteroszexuális nőről, aki azonban egy nővel megismerkedve találta meg azt a fajta meghitt szövetséget, amit mindig is keresett. Kapcsolatai alakulása ugyanakkor a biszexuális emberekéhez hasonló. A biszexuális identitást valló emberek így közel érezhetik őt magukhoz, és az őt érő szidalmak (vonatkozzanak akár könnyűvérűségre, akár bizonytalanságra, akár feltűnési viszketegségre) számukra is bántók. Sajnos az esete azt is igazolja, hogy az adott jelenséghez kapcsolódó előítéleteket nem tudjuk távoltartani magunktól a „címke” elutasításával. (Ez egyébként a feminizmus esetében is így működik.)
Arra a hírre, hogy „a színésznő 12 évig együtt élt egy színházi fotós férfival, majd egy civil férfi lett a párja”, valószínűleg senki sem mondaná, hogy átlép bármilyen határt. A „magánügy, kit érdekel” jellegű reakciók száma is valószínűleg sokkal kevesebb lenne, ahogyan az érintett személyek vélt szexuális életére tett obszcén célzások is.
Tudtad, hogy mindössze három nő volt eddig az Európai Parlament elnöke? Ismerd meg őket közelebbről!
Azáltal azonban, hogy egy azonos nemű korábbi kapcsolat is része volt a képnek, a hír egyből „pornográffá”, a kommentszekció pedig aslutshaming(szexuális aktivitás miatti megszégyenítés) terepévé vált. Anélkül, hogy bármilyen, valóban intim részlet elhangzott volna. Nem szükséges az utcán csókolózni, vagy kézen fogva andalogni a kettős mércéhez: egy azonos nemű párról, vagy volt párról már beszélni is „too much information”. Amit sokan igyekeznek egyszerű udvariatlanságként keretezni, de, tekintve, hogy a más nemű partner vagy volt partner említésekor senkinek a szeme sem rebben, kilóg a lóláb.
Biszexualitás és tévhitek
Úgy tűnik, sokaknak még mindig nem fér a fejébe, hogy léteznek biszexuális emberek, akiknél igen, előfordul, hogy amikor egy tartós kapcsolat megszakadása után újra ismerkedni kezdenek, az új partnerük más nemű lesz, mint az előző. Ez nem érvényteleníti sem a korábbi, sem pedig az aktuális kapcsolatukat, azaz fel sem merül, hogy az előző szerelem ne lett volna őszinte, vagy hogy a jelenlegi nem az.
A biszexualitás egy stabil identitás: nem jelenti azt, hogy ha a biszexuális nő végül egy férfi mellett állapodik meg, akkor titokban mindig is heteroszexuális volt, és a női volt partnereivel csak szórakozott. (Vagy ha nő mellett, akkor mindig is leszbikus lett volna, és a férfi exeit vágta át.) Végképp nem utal mindez nemiszerv-preferenciára: amikor egy emberbe beleszeretünk, számos más tényező is közrejátszik. Ez annak ellenére is így van, hogy azok a férfiak, akik toxikus-maszkulin módon gondolkodnak, szeretik azt hinni, hogy körülöttük forog a világ.
A gondolat pedig, hogy egy nő nem fog elájulni pusztán a nemi szervük látványától, elbizonytalanítja őket – talán mert mást nemigen képesek nyújtani. A bizonytalanság pedig növeli az agressziót - ez a magyarázat a sok gyűlölködő kommentre. Ha ráadásul pornófüggőség okozta szellemi károsodás is színezi a képet, még inkább gyomorforgató reakciók nyilvánulnak meg. Egy kellő önértékeléssel rendelkező férfi nem ijed meg attól, hogy ismerkedéskor nem a férfi mivolta lesz a mindent eldöntő érv, hanem a személyisége.
A biszexuális ember attól biszexuális, hogy nőbe és férfiba is bele tud szeretni. Nem egyszerre, ahogy egy heteroszexuális nő sem akar alapesetben egyszerre két férfival járni. De ha véget ér a kapcsolat, és a biszexuális ember újra ismerkedni kezd, akkor férfinak és nőnek is van esélye nála. Lewis Oakley brit biszexuális aktivista szerint ebben a nyitottságban rejlik a biszexuális lét egyik nehézsége (a biszexuális embereket érdemtelenül övező általános gyanakvás mellett): ha véget ér egy kapcsolatod, nem tudhatod, hogy a következő partnered révén a heteroszexuális világba, vagy az LMBTQ-közösségbe kerülsz-e. A biszexuális emberek emiatt sokszor érzik magukat kívülállónak mindkét közegben.
Gallusz Nikolett az én-üzenetekről
L. Murányi László újságíró A szivárvány árnyéka c. riportkönyvében (Budapest: Ad Librum, 2022) éppen emiatt „küszöbembernek” írja le Gallusz Nikolettet (aki a neki adott interjú idején, 2022-ben még női partnerével élt együtt). „Azért vagyok nyílt, mert kevés az olyan közszereplő, aki azt éli meg, amit én” – magyarázta ebben az interjúban a művésznő, hozzátéve, hogy a partnerét sem akarja megalázni azzal, hogy rejtegeti. (Ahogy most is megalázó lenne, ha utólag letagadná az időközben véget ért kapcsolatot, vagy a jelentőségét kisebbítené.)
Gallusz Nikolett szerint a gyűlölködést pedig saját történetek elmesélésével, „én-üzenetekkel” lehet csökkenteni. „Nagyon örülnék, ha a nők és a férfiak egyre többen mesélnének az ilyen jellegű, az általánostól eltérő élményeikről, hogy a többségnek ez az egész ne legyen olyan távoli és hihetetlen dolog, mintha nyáron esne a hó” – mondja. Hangsúlyozza, hogy a kapcsolatoknak nem elsősorban a szexuális, hanem az érzelmi oldalát érdemes kihangsúlyozni, azt, hogy lelki szinten mit jelentenek számunkra ezek a találkozások.
Mindenképpen igaz, hogy a személyes történetek általi érzékenyítés jól működik, sokkal jobban, mint az absztrakt „felvilágosítás” (ezért sikeresek például az Élő Könyvtár programok is). Ugyanakkor a társadalomjobbító munkából műfajtól függetlenül a médiának és a közösségi oldalak kezelőinek is ki kell vennie a részét. A szenzációhajhász célra felhasználható, szaftos részek kiemelése, majd az így kiváltott gyűlölködő kommentek moderálásának elmulasztása lehet, hogy valóban pörgeti az elérésszámot, viszont hosszú távon károkat okozhat, és akaratlanul is a lejárató propaganda céljainak szolgálatába áll. Márpedig - és ezt is Gallusz Niki mondta a fent idézett könyvben: ha egy kisebbség a peremre szorul és megbélyegzésben részesül, „attól mindannyian sérülünk”.
