Most akkor létezik barátság férfi és nő között vagy sem?
Létezik-e barátság férfi és nő között? Ez a mondat nagy érdeklődésre tart számot, és a civilizáció kialakulása óta foglalkoztatja az embereket. Mi is ez a rejtély, és mi húzódik meg a kérdésfeltevés hátterében, illetve miként változtatta meg az erre adott választ a férfi-női egyenjogúságra való törekvés?
Ezeket láttad már?
„Lehet-e őszinte barátság férfi és nő között, és ha igen, miért nem?” - teszi fel a kérdést Karinthy Frigyes Robinson Krausz című művében, amely Daniel Defoe híres Robinson Crueso-jának paródiája. Valójában maga Robinson Krausz írja meg barlangi magányában e nagy filozófiai kérdést (több másikkal együtt) a Magyar Hírlap szerkesztőségének. A lap szerkesztősége pedig a következőt válaszolja: „Sokan, vajmi sokan törték már fejüket azon, ha vajjon lehetséges-e őszinte, igaz és nemes barátság egy férfi és - mondjuk - egy nő között.
Engedje, hogy a kételkedők álláspontjára helyezkedve felsóhajtsunk Szomaházy Istvánnal: ki tudja! Mi csak sejthetünk. Tisztességes asszonynak egyaránt nem ajánljuk férje távollétében az ilyesmit." Ez a részlet egyszerre humoros, és egyszerre mutat rá arra, mi volt akkoriban a korszellem, ami a nőkkel kapcsolatos gondolkodást illeti.
Női-férfi barátság régen
Hogy lehet-e nők és férfiak között barátság, az ugyanis történelmileg meghatározott, és alapvetően attól függ, hogyan tekintett egy adott kor a női nemre. A századelős polgári társadalom például még ismerte és fennen hangoztatta a tisztességes asszony fogalmát, amely sok szempontból valójában egy társadalmi béklyó volt a nők számára, akik egy meghatározott szabályrendszer szerint kellett, hogy vezessék az életüket, ha nem akarták, hogy... mondjuk ki: lekurvázzák őket.
„Nem érzem magam férfiatlannak, amiért én maradok otthon a gyerekkel, miközben a feleségem dolgozik”
Ebbe pedig többnyire nem fért igazán bele az ellenkező neműekkel való barátkozás. Ám látnunk kell azt is, hogy Karinthy szövegét az ezzel kapcsolatos mély irónia hatja át, hiszen az akkori művészeti közegben több példa is volt a férfi-női barátságok működőképességére, a Nyugat első nemzedékéhez tartozó Kaffka Margit például szoros barátságot ápolt Kosztolányi Dezsővel és Babits Mihállyal. De sokat foglalkoztak a barátság témájával az ókori filozófusok is, elsősorban Platón.
A baráti kapcsolat az ókortól egészen a huszadik századig csak férfiak között volt elképzelhető. Ha elfogadjuk, hogy a barátság elsősorban szellemi-intellektuális kapcsolat, akkor bizonyos szempontból ez logikus is: a nők többsége ugyanis tanulatlan volt (az ókorban még írni-olvasni sem tudtak), ezenkívül feladatuk nagyjából az otthoni munkára és a gyereknevelésre korlátozódott, ráadásul sokáig a férfiak vagyontárgyaiként tartották őket számon. Ismerjük be, hogy ebből a pozícióból némi nehézséget jelent baráti kapcsolatokba bonyolódni.
Női-férfi barátság ma
Engem a női-férfi barátság kérdése különben azért kezdett el érdekelni, mert meglepőnek találom, hogy ez még a 2020-as években is kérdés. Nekem ugyanis az óvodától fogva mindig voltak fiú barátaim. Sőt, volt olyan időszak az életemben, amikor szinte csak fiú barátaim voltak. Ezeknek a barátoknak pedig igazán csak a töredékével volt romantikus kapcsolatom. Önmagában nagyon furcsának találom, hogy a heteroszexuális nők és férfiak között a közgondolkodás mindig szexuális vágyat feltételez.
A civilizáció (sok más mellett) arra is jó, hogy sokféle kapcsolatot tudunk kialakítani másokkal. Nem vagyunk állatok, hogy odamenjünk a másikhoz, megszagoljuk, aztán ha nem tetszik a szaga, odébbálljunk – ezt a módszert kizárólag a párválasztásnál használjuk, aminek eredménye ugye sok esetben legalább is megkérdőjelezhető. De ez már egy másik cikk témája. A baráti kapcsolatokban pont az a jó, hogy az ösztönök kevesebb szerepet játszanak benne.
Így a szexuális vonzódást eliminálva, pusztán intellektuális igényeinknek megfelelően választhatunk ki tetszőleges embereket a populációból, és lehetőségünk nyílik azért szeretni őket, amilyenek, nem pedig azért, mert ránk tört a szexuális vágy. Ez a módszer pedig az esetek jó részében kiegyensúlyozott emberi kapcsolatokhoz vezet már csak azért is, mert kisebb bennünk a másik kisajátításának igénye. Általában tök jól vagyunk azzal, ha egy barátunknak más barátai is vannak, vagy ne adj' isten párkapcsolata.
Az a vélekedés pedig, mi szerint heteroszexuálisként minden ellenkező nemű emberrel le akarunk feküdni, egyszerűen nevetséges elképzelés. Ha így volna, a világ egy nagy poliamor hálószoba lenne, a monogámiát pedig hírből sem ismernénk. Nagy előnye az ellenkező nemű barátságoknak, hogy férfiak és nők ritkábban versengenek egymással. Nincs köztük sem farokméret-összeméregetés, sem pedig női rivalizálás.
Fiú társaságokban – egy-két kellemetlen esetet leszámítva, amikor abból származott hátrányom, hogy nő voltam – többnyire hagytak csak lenni és élni még a labilis tinédzser és a kora húszas éveimben is, ami valószínűleg nagyban hozzájárult ahhoz, hogy végül egész kiegyensúlyozott felnőtt vált belőlem. És inkább felszabadítónak éltem meg azt is, hogy a férfi társadalom tabusítja az érzelmekről való beszélgetést, így általában nem a magunk és a mások szerelmi élete volt a téma, hanem könyvek, filmek, tervek, vicces sztorik.
Miközben természetesen a fiúk is igénylik néha, hogy lelki életet éljenek, örültek is neki, hogy velem lehet.
Féltékenység és kisajátítás
Már csak azért is jó lenne egy határozott társadalmi konszenzus a férfi-női barátságok legitimizálásáról, mert a berögzültségek és félelmek, amik ezzel járnak, nagyon meg tudják keseríteni egy ember életét. Sokaknak jelent nehézséget egy párkapcsolat és egy ellenkező nemű barátság egymás melletti működtetése.
A magam részéről a féltékenységgel már mindkét oldalról szembenéztem életem során: viselkedtek pasijaim totálisan idiótán, amiért mély, őszinte baráti kapcsolatot ápoltam férfiakkal, és ami ezek után sokkal meglepőbb, én magam is voltam féltékeny az egyik pasim régi, szoros barátjára, aki történetesen egy nő volt. Nagyon sokat gondolkodtam rajta, de azt hiszem, rájöttem a megoldásra. Kicsit közhelyes, de nekem nagyon fontos felismerés, úgyhogy elmondom: soha nem a baráti kapcsolattal volt a probléma, hanem a párkapcsolattal.
Mikor féltékeny voltam, úgy éreztem, bizonytalan a helyzetem a kapcsolatomban, mert a másik nem teremtette meg számomra azt a biztos terepet, ahonnan aggodalom nélkül szemlélhettem volna a többi emberi kapcsolatát. És ugyanez vonatkozott rám is: én is bizonytalanságban tartottam a fiúimat. Van ez a furcsa, tanult játszmázásunk, amikor azt képzeljük, hogy a másik elbizonytalanítása megerősíti a kapcsolat kötelékeit, hiszen épp e bizonytalanság bírja majd rá a másikat, hogy harcoljon értünk.
Azt hiszem, minden ilyen esetnél ezt játszottuk, ami minden alkalommal nyilvánvaló tévedés volt, és ami végül épp a várakozások ellenkezőjét eredményezte: szétszakította a kapcsolatot. Ennek a baráti kapcsolatok természetesen csak egy, de nagyon fontos elemét jelentették. Hogy nem a baráti kötődéseink, hanem a párkapcsolataink vannak végletesen elszúrva, arra akkor jöttem rá különben, amikor végre egyszer lett egy minden szempontból működő kapcsolatom.
Ez, azt hiszem, idő kérdése volt, és nem csak arra volt szükség, hogy megtaláljam az "igazit", hanem arra is, hogy én magam ne legyek már egy idióta, és értsem meg, hogy a családomból hozott játszmázások vagy a passzív-agresszív kisajátító automatizmus mint megoldási stratégia nem célravezető. Helyette sokkal működőképesebb az, ha azt mondom a másiknak, amit gondolok, és amit ő is gondol és hallani szeretne, hogy minden körülmények között egymásnak vagyunk és leszünk a legfontosabbak.
A férfi-női barátságainkat pedig végsősoron ez legitimálta, és tette a másik számára is biztonságos, elfogadható helyzetté.
