A nagymama párkapcsolati tanácsa hasznosabb lehet, mint gondolnád
Gondoltál már arra, hogy a nagyszüleidtől kérj tanácsot szerelmi ügyekben? Még nem? Pedig, ha két ember évtizedeket, vagy esetenként fél évszázadot töltenek el együtt, akkor biztosan tudnak valamit arról, hogyan kell működtetni egy párkapcsolatot.
Ezeket láttad már?
Először Pixabay-képek jutnak eszembe gyönyörű, fehér hajú nénikről és bácsikról, akik egymás kezét fogva mosolyognak a másikra, miközben az aranyló koraesti napfény jótékonyan körbesimítja a sziluettjüket. Aztán az jut eszembe, hogy igazából láttam már ilyet, persze nem ugyanilyen cukormázas beállításban, de ha nagy ritkán szembejött velem egy egymás kezébe örök bizalommal kapaszkodó idős pár, mindig felfigyeltem rájuk. Azon gondolkodom ilyenkor mindig, hogy mit tudhat ez a párkapcsolat, mi az, ami összetartja a feleket, mi az, amitől együtt kívülről látszólag olyan olajozottan működik az életük sok évtizednyi együtt küszködés után.
Aztán eszembe jut az a barátnőm, aki évekkel ezelőtt mesélte – ma már kiegyensúlyozott családanya -, hogy egy alkalommal, az egyházi esküvőjükre készülődve, úgy esett be a jegyesoktatásra, hogy hirtelenjében azt sem tudta, miről van szó. Épp az volt a feladat, hogy a párok egyik tagja egy halomnyi képből válasszon egyet, amely a leghűebben adja vissza kapcsolatok lényegét, legalábbis ahogy az adott személy látja. Hédi tehát bezuhant az oktatásra, ránézett a képre és utólag röhögve mesélte, hogy kiválasztott egy képet, amelyen két bölény a viharral szemben menetel egymás mellett. Miután kiröhögtük magunkat, megállapítottuk, hogy valójában nagyon pontosan meghatározta ezzel a vizuális szimbólummal, hogy miként látja a párkapcsolatát: két ember, akik a legnagyobb viharban is – ahogy a klasszikus házassági esküben is elhangzik: jóban-rosszban, egészségben-betegségben – is összetartva, egymást támogatva, egymás oldaláról el nem mozdulva haladnak előre, egy közös célért.
Tényleg működik
Az élet azóta igazolta, hogy Hédi és társa élete egy kívülálló számára gördülékenyen halad előre: vigyáznak egymásra, gyermekeik születtek, kiteljesedtek a munkájukban. Természetesen mindez csak kívülről látszik így, az Instagram-valóság helyett a tényleges realitást nehézségek övezik, ahogy azt a menyasszony által kiválasztott fotó is mutatta. De nincs olyan család, ahol, legalábbis képletesen, ne törnének a tányérok, ne lennének kimondott-ki nem mondott problémák, konfliktusok, hiszen nem vagyunk ugyanolyanok, miért is akarnánk mindig ugyanazt. A környezetemben több olyan szeretetre méltó házaspár is él, akik évtizedek óta együtt vannak, őket kérdeztem arról, mi a titka annak, hogy kívülről nézve viszonylag háborítatlan a közös életük.
„A tavalyi évben valami történt. – kezdi elgondolkodva a hetvenéves Marika – Én komolyan nem értem, mi, de azt láttam, hogy körülöttem mint a dominó, dőlnek le a fiatal, pár éves házasságok, egymás után. Mintha lett volna valami a levegőben. A mi időnkben ez elképzelhetetlen volt. Mi egy életre választottunk. Ha megszerettünk valakit, igyekeztünk először alaposan megismerni, megszerettük minden emberi gyengeségével, és összekötöttük az életünket, hogy aztán együtt hajtsuk a szekeret. Most meg minden olyan összevissza van… Ezek a házasságok mintha nem biztos alapokon nyugodnának, hanem érdeken, vagy szenvedélyen, de mindenképpen valami végletes, nem egy életre összekötő dolgon. Nagyon szomorú vagyok, mert a keresztlányomék is válnak – egyszer csak, a a semmiből érkezett egy szerelem az egyikük életébe. De akkor mi lesz, ha annak vége – kérdem én? Jön a következő? Meddig lehet ezt csinálni?” Marika egyébként ötven éve él bevallása szerint nem kihívásoktól mentes, de boldog házasságban a nála fél évvel idősebb Géza bácsival.
Közös érdeklődés
„Nem érzem igaznak azt a régi mondást, hogy az ellentétek vonzzák egymást - gondolkodik el a hatvanhét éves Helga a kérdésen, hogy szerinte mi működteti jól a házasságát. Negyvenkét éve ment feleségül a vele egyidős Jánoshoz, és bevallása szerint a hosszú távú kapcsolatokon belül teljesen normálisnak mondható krízisek ellenére sem bánta meg egy pillanatig sem a döntését – sőt, ezen helyzetek közös áthidalása és megoldása csak megerősítette kettejük kapcsolatát. – Szerintem nagyon fontos a közös érdeklődés, hogy évtizedek után se fogyjon el a közös téma, és én úgy látom, az is lényeges, hogy a másiknak legyen saját, külön világa is, amit tiszteletben kell tartani. Nem jó, ha fogolyként tartjuk a másikat egy kapcsolatban – érezze azt, hogy neki ez magától jó. A fajsúlyos döntéseket mi mindig megbeszéltük – természetesen mindig vannak viták, de ez természetes. Az is lényeges, hogy mindig legyenek közös tervek, legyen prioritás a családért való közös munka. Nagy felelősség a gyerekek felnevelése – ugyanakkor óriási motiváció egy házasság számára, hogy felneveljük a gyerekeket, és útnak indítsuk őket, ebben pedig a házaspároknak fontos együttműködniük. Szerencsére mi egyből közös nevezőn voltunk ezekben a nagy kérdésekben – mindemellett pedig fontos a közös értékrend is. Az utóbbiban voltak köztük ellentétek kezdetben, én ugyanis a paraszti világból érkeztem, a férjem viszont a fővárosi, polgári világból. Emiatt voltak súrlódások, de aztán sikerült közös értékrendet kialakítanunk. Az erre törekvést mindenkinek tanácsolom, hiszen így remélhetőleg nem szakadnak el egymástól a párok.” János még hozzáteszi: „A másik tisztelete. Az is nagyon fontos. Meg a türelem.” Helgának még az is eszébe jut, hogy nem érdemes azon küzdeni, hogy a másikat megváltoztassuk.
Nóra néni harmincöt éve él együtt Gyula bácsival, egy kis vidéki városka lakói. „Ez nem megy idővel, senki se ringassa magát olyan tévképzetekbe, hogy egyből megy egy tartós kapcsolat. – magyarázza lelkesen – Meg kell tanulni egymást, magunkat, és ami a legnehezebb: hogy az adott pillanatban, akármilyen nehéz is, ha nem értünk egyet a másikkal: megpróbáljunk belehelyezkedni az ő nézőpontjába és megérteni, mit is érezhet. Én úgy látom, mostanában ez nem megy annyira a fiataloknak, annyira énközpontú lett a világ. Pedig az empátia egy olyan alaptulajdonság, ami nélkül nem létezhetünk. De legyünk megértőek és elnézőek magunkkal szemben: az ember nem úgy születik, hogy házasságra érett, hanem folyamatosan tanulja a dolgot.”
Mindent együtt
2019 nyarán járta körbe a világot egy párocska híre, akik Kaliforniában élnek, környezetükben híresen boldog házasok hatvanhét éve – és többek között a CNN riportereinek is elmesélték, mi a remekül működő kapcsolatuk titka. A néni és a bácsi elmondták, hogy rendszeresen együtt imádkoznak – ami a spiritualitás közös erejéről nyújthat bizonyítékot, valamint együtt énekelnek és rendszeresen fel is lépnek. Lásd: közös célok és érdeklődés, és ami a legcukibb a sztorijukban: minden nap összeillő ruhát hordanak, amit reggelente a feleség választ ki.
A tudomány is sokat foglalkozik vele, hogy mi az oka annak, hogy bizonyos házasságok hosszú évtizedeken át töretlen erővel maradnak meg, míg mások a porcelán törékenységével léteznek, majd roppannak össze előbb vagy utóbb. A kutatások szerint van egy mutató, ami a legegyértelműbb jele a jó kapcsolati minőségnek: ez pedig a nevetés. Ha egy pár humora hasonló, képesek együtt a nevetésben feloldódni, az még egészen komoly krízisek átvészelésében is segíthet. Mi a tanulság Marika néni, Helga, a kaliforniai pár és a többiek történeteiből, azokon az evidens bölcsességeken – a legfontosabbon: a mindent felülíró, összetartó szövetségen - kívül, amit az idősebb generációktól tanulhatunk? Számomra az első pillantásra bizarrnak tűnő uniformis, az amerikai öregek egyező ruházata a legelgondolkodtatóbb. Az egyediség, a minden egyes pár számára különböző, de a számukra személyre szabott, általuk megtalált, közösen megbecsült szokások, értékek tradíciók azok, amik összetartanak. Valami, ami közös, és aminek az alapja a szeretet, amit érdekes módon egyikük sem említett meg. Mert annyira magától értetődő.
Yohji Yamamoto: „Az igazi divat eltűnőben van, de amíg élek, harcolok érte”