Bódis Kriszta: Mindannyiunk gazdasági érdeke, hogy ne gettótörvények közt szocializálódó tömegek lehetetlenítsék el a gazdaságot és az ország fejlődését
Bódis Kriszta író, rendező, végzettsége szerint pszichológus, de azt már az egyetemen tudta, hogy nem kizárólag elméleti síkon szeretné kamatoztatni tudását. Ismerd meg a Van Helyed Alapítvány alapítóját, és ha teheted, támogasd adód egy százalékával ezt a nagyon fontos szervezetet.
Ezeket láttad már?
Bódis Krisztának mind filmjei, mind könyvei, mind pedig alapítványi tevékenysége azt a célt szolgálja, hogy kendőzetlenül mutassa be a nehéz sorsú, szegény emberek életét, és megpróbálja a lehető legszélesebb körű segítséget nyújtani számukra. A Van Helyed Alapítvány 2015-ben elnyerte a GLAMOUR Women of the Year Az év hősnője díjat.
Mikor vált világossá számodra, hogy te a nehéz sorsú emberek helyzetének javítására teszed föl az életedet?
A tetteim tudatosították bennem az évek során, miközben a saját utamat kerestem, keresem. Ez egy folyamat, és munka, egyszerre zajlik tudattalanul és tudatosan. A közeg, amiben felnőttem, a családom humánus gondolkodása ennek abszolút táptalaja volt.
Említetted, hogy az utóbbi időben alapjaiban változott meg a felfogásod a romák integrációjával, felzárkóztatásával kapcsolatosan. Mesélnél arról, pontosan hogyan és mikor ébredtél rá arra, hogy a „hagyományos” segítségnyújtás nem feltétlenül valódi segítség?
A cigány közösségekben végzett munkám során sokat tanultam a kudarcokból és sikerekből egyaránt. Például, hogy mennyire fontos a partneri viszony kialakítása, mert a kirekesztettségben élő emberek gyakran érzik úgy (mert sokszor éreztetik is velük), hogy lenézik őket. Fölismertem, hogy emberjogi aktivizmus és a jótékonykodás önmagában nagyon kevés, és sokszor kontraproduktív, mert áldozati szerepben tartja azokat, akin segíteni igyekszik.
A képessé tétel (a saját sorsunk alakítására való képesség) a legfontosabb lehetőség, amit nyújtani kell, ehhez én a tágabb értelemben “használom” az alkotó energiát. A teremtő, építő magatartásformák megerősítése a módszerem. Aki alkot, értéket teremt, felismeri önmagában és másban az értéket.
Jó lenne, ha nem pusztán az én felismerésem maradna az sem, hogy egyszeri, néhány éves, íróasztal mellett kitalált projektek megvalósítása helyett egymásra épülő szolgáltatásokat kell kidolgozni a szegregált társadalmi csoportok problémáira reagálva és hosszú távra tervezve.
Szomorú tapasztalatom, hogy a mindenkori kormányaink által kitalált EU-s projektek és az állami pályázatok rugalmatlanok, nem a problémákat oldják meg. A hosszú távú, elkötelezett támogatás lehetőségét az üzleti szféra szereplőiben látom, akiknek pedig fel kell ismerni, hogy mindannyiunk gazdasági érdeke, hogy ne gettótörvények közt szocializálódó, a túléléshez alkalmazkodó, tudatlan tömegek lehetetlenítsék el a gazdaságot és az ország fejlődését.
Olyan szolgáltatások rendszerére van tehát szükség, amelyek megszüntetik a lehetetlen körülményeket, amiben manapság gyermekek ezrei születnek, és meddő dolog őket okolni érte, mert az nem csak leegyszerűsítés, de ráadásul nem vezet sehova. Mára már legalább három olyan generáció nőtt fel, akik emberhez méltó életet csak a televízióban láttak. A szegénység manapság etnicizálódott a cigány pedig stigma lett. Ez az egészséges cigány identitást is veszélyezteti, csakúgy, mint a szegénység problémáinak kezelését.
Említetted a Harlem Children Zone programot mint példát arra, hogyan lehetne itthon is segíteni a nehéz sorsú gyermekeket.
Ahogy mondtad, ez a program főként azzal foglalkozik, hogy egy-egy arra fogékony gyereket egészen kiskorától eljuttasson a felsőoktatásig.
Mennyiben és hogyan lenne Magyarországon megvalósítható hasonló program? Mennyire hasonlít ez ahhoz, amit a Hétesi Alkotótáborban csináltatok a Van Helyed Alapítvánnyal?
Hasonlít a Hétesben kezdett aktivitáshoz is, de leginkább a Van Helyed Stúdió felépítésében érhető tetten. Valahogy úgy érzékeltetném a munkánkat, hogy megfogod még jó korán a kisgyerekek kezét, és egy biztonságot, fejlődést támogató közegben, amely tanulást, tehetségfejlesztést segít, korszerű, szép, egészséges környezetet biztosít, és amit egy közös családnak fogunk fel, a gyereket elkíséred az egyetemig.
Olyan szolgáltatásokat találsz ki, ami a fejlődési ciklusaihoz és a problémáihoz igazodik, egyúttal segíti az ő családját, az ő közösségét is a változásban. Ekkor van esély arra, hogy megszakítjuk a nyomor újratermelődésének köreit.
Azt látom, hogy sokakban megvan a segíteni vágyás, de nem feltétlenül tudják, melyik úton induljanak el, melyek azok a szervezetek, amelyek valódi támogatást nyújtanak, hol lehet rugalmasan kezelni az önkénteskedést – hiszen gyakran munka, család mellett valaki nem tud mindig mindenhol ott lenni, mégis lenne benne potenciál. A Van Helyed Alapítvány munkáját hogyan lehet segíteni?
Mi nagyon nyitottak vagyunk mindenkire. Elsősorban hosszú távon elkötelezett támogatókat keresünk, de gyűjtünk adományt tartós élelmiszertől a ruhán át a pénzbeli támogatásig, és várjuk az új önkénteseket, akiknek kitaláljuk, hogy melyik ponton tudnak a leghatékonyabban bekapcsolódni a munkánkban. Az alapítvány Facebook oldalán keresztül kapcsolatba lehet velünk kerülni.
A Carlo Párizsban könyved nem titkolt célja, hogy beemelje a magyar irodalmi kánonba a kisebbségeket, jelen esetben egy cigány fiút. A regény környezete – gettósodott környék, putri, mélyszegénység – olyan téma, amelyről a felnőtt társadalom jelentős része nem szívesen akar hallani, még akkor sem, ha úgy tartja magáról, nem előítéletes. Mivel a regény ifjúsági regény, felmerült bennem a kérdés, hogy talán úgy látod: a kamaszok szemét könnyebben fölnyithatod, könnyebben elérheted, hogy megértsék: ezek a helyzetek az ő személyes hozzáállásukon is múlnak, hogy a berögzült előítéleteken lehet változtatni?
Igen, szeretném, ha jó irányban hatna a könyvem. Úgy általában is. A legnagyobb verseny a világban a másik ember tudata fölötti befolyásért zajlik, de én nem szeretnék ebbe beszállni. Szerény eszközeimmel mindenkit önálló és szabad gondolkodásra biztatnék. Arra, hogy ne fogadja el az előre gyártott paneleket, kliséket. Egy regény képes arra, hogy a szívet szólítsa meg. A szív erőit...
Rengeteg időt szentelsz arra, hogy másokon segíts. Rengetegszer nem kívülről próbálsz segíteni, hanem tényleg együtt is laksz a mélyszegénységben élőkkel. Ezt a családod hogyan tolerálja abban az értelemben, hogy így nyilván kevesebb időd jut rájuk?
A gyerekeim számára ez egy természetes tény. A lányom például azt mondja, hogy közte és közöttem nincs brutális szakadék, azért, mert nem vagyok mindig fizikailag mellette. Szó szerint így fogalmazott és ez szimbolikusan is értendő. A szüleimre és a férjem édesanyjára mindig számíthatok. Persze nem könnyű így szervezni az életünket, és adódtak - főleg korábban - ebből feszültségek, de talán mostanra összecsiszolódtunk. Sokszor tartanak ők is velem.
