Bársony anyagok, csőtopok, zsebes szoknyák: most akkor tényleg minden visszatér, ami fiatalkoromban divat volt?
Tizenhárom éves koromban kezdett el érdekelni a divat. Akkor minden vágyam az volt, hogy legyen egy fekete sztreccs farmerom és egy Reebok edzőcipőm. 1992-t írtunk, a „nyugati” márkák már szépen beszivárogtak az országba, nem kizárólag a svájci, osztrák, vagy amerikai rokonoktól lehetett jó cuccokat örökölni. A fiatalok divat iránti érzékenysége pedig az ország minden szegletében jellemző volt.
Ezeket láttad már?
Mi egy Budapest közeli kis faluban éltünk, ráadásul akkoriban még internet sem volt, csak Ifjúsági Magazin (ismertebb nevén IM), és először a német, majd a magyar BRAVO. Hamarosan tizenhat lettem, ezt a kort pedig – talán ez máig így van – a komformizmus és az egyediség iránti vágy egy különös elegye jellemzi a legtöbb kamasz életében. Egyfelől elkezdődtek a klikkesedések. A diszkósok, az alternatívok, a hippik, a deszkások, a punkok és a rockerek jellegzetesen eltérő ruházatot viseltek. Egymástól mindenképpen markánsan akartunk különbözni, hasonszőrű társainkhoz viszont nagyon szerettünk volna hasonlítani. Az én öltözékemet túlnyomórészt az alternatív és a grunge határozta meg. Egy apámtól(!) örökölt bő kordnadrág, túlméretezett kötött pulcsik, kockás ing, Kurt Cobaint ábrázoló póló volt a mindennapi viseletem. Arról, hogy egyébként a felnőttek körében mi dívik éppen, nálam tíz évvel idősebb nővéreim ruhatára alapján kaphattam képet. Arany karika fülbevalók, hosszú, piros, hegyesre reszelt köröm, testhez tapadó leggingek (amiket akkor csak simán sztreccsnadrágnak hívtunk), bársony anyagok, pánt nélküli, a hasat szabadon hagyó csőtopok, zsebes (angolul cargo) szoknyák mindenféle hosszban. Ez utóbbiak egyébként az elmúlt egy-két évben nagyon érezhetően visszatértek a divat fősodrába. Ez most biztosan sokaknak rosszul esik, akik szimbólumként hordták, de a bakancsok már akkor kifejezetten divatosak voltak, és ezért volt számomra vicces, hogy néhány évvel ezelőtt visszatértek. A Martens, amit akkoriban Doc’s-nak becéztek, a divatos ruhatár egyik alapja volt még olyanoknál is, akik diszkóba jártak. Én hónapokig könyörögtem otthon, hogy kaphassak egy zöld, acélbetétes darabot.
A legmeglepőbb fordulat azonban nem ez volt, hanem a sztreccsnadrág, immár legging visszatérése valamikor a 2000-es évek végén. Persze viselésének a szabályai szigorodtak, talán soha semmit sem írtunk le annyiszor a Glamour divatoldalain akkoriban, mint azt, hogy a legging nem nadrág, azt mindig csak a fenekünket takaró felsővel viseljük. Viszont újra itt volt, és ennek nagyon örültem, mert máig az egyik legkényelmesebb viseletnek tartom, ami ráadásul a legtöbb nőn előnyösen mutat, a hagyományos melegítőnadrággal ellentétben.
Van egy fotó rólam 1996 tavaszáról, egy szentendrei kiránduláson. Skótkockás, rakott miniszoknyát és Martenst viselek, ami azért vicces, mert most, huszonhat évvel később ez a szett egy az egyben ugyanígy viselhető lenne. A rakott szoknyák és bakancsok visszatértek! A divatnak ez az egyébként természetes körforgása azért is humoros számomra, mert az én kamaszkoromban nagyobb nevetség nem is létezhetett volna az öltözködés terén, mint a ’70-es évek ruháit hordani. A fenékre szexin simuló, majd lábszárnál bővülő férfinadrágok, műszálas, ugyancsak szorosan a testhez tapadó ingek, és sztaniolpapír-érzetű, a test vonalát követő, földig érő női ruhák iszonyú cikinek számítottak. Persze, helyettük voltak a szivárvány minden színében pompázó, full műanyag nadrágok és szoknyák, amiket nem is tudom, hogyan voltunk képesek a nyári hőségben viselni.
Az utóbbi években visszajöttek az együtteses pólok is, aminek félig örülök, félig nem. A legnagyobb bajom az, hogy amíg egy-egy kultikus ruhadarabnál el lehet tekinteni attól, hogy milyen zenei stílushoz vagy generációs élményhez kötődik, addig az azért kicsit gáz, hogy valaki magára ölti egy zenész vagy együttes fotóját úgy, hogy amúgy fogalma sincs a munkásságáról. Valahogy olyan rossz érzés volt látni, amint a fast fashion üzletek szakmányban nyomtatták a Ramones meg Bowie képét a pólóikra, és olyanok (is) vásárolták, aztán viselték őket, akik teljesen más típusú zenét hallgattak.
És persze vannak dolgok, amelyek nosztalgikus érzéseket ugyan előhoznak belőlem, de soha az életben nem lennék képes viselni őket. Ezek nagy része egyébként olyasmi, amit a ’90-es-2000-es években sem hordtam volna. Ilyenek a valószerűtlenül keskeny csőtopok, amelyek valahogy azt az érzést keltik bennem, hogy viselőjük kvázi meztelen. Különösen a csípőfarmerrel – amely állítólag ugyancsak visszatér hamarosan, majd mindenki legnagyobb bánatára – viselve kelt egészen zavarba ejtő látványt.
Talán mindenki átérzi ezt, ha Keira Knightley híres vörös szőnyeges fotóját megnézi 2003-ból. Mindig az az érzésem, hogy az egész esemény alatt le-föl kellett húzogatnia a topját és a farmerét, hogy ne lógjon ki valamelyik intim része. Rém kényelmetlen lehetett!
Szóval a csípőnadrágok távozhatnak örökre a divatból szerintem, alig van olyan, akin jól állnak, és még ha úgy is van, csak egy kicsit kell benne lehajolni, hogy már ízléstelenül kilógjon a fenékvágatunk – erre kinek van szüksége?
Ha volt igazi döbbenetem a divattal kapcsolatban az utóbbi időben, az a textilbevonatú hajgumi és a nagy műanyag, „karmos” hajcsat visszatérésére adott reakcióm. Az angolul scrunchie-nak nevezett bársony vagy egyéb anyaggal bevont hajgumiról és ízléstelenségéről még egy híres jelenet is szólt a Szex és New Yorkban. A fröccsöntött, műanyag hajcsat pedig ennél még sokkal durvább. Még akkor is, ha Bella Hadid és Kendall Jenner is hordja, és már a Balmain is árul (igaz, acetátból készült) karmos hajcsatot 73 dollárért.
Az alul-felül bő összeállítások viselésében én is bűnös voltam egykor, de a fotókon visszanézve az is világos, hogy már akkor sem álltak jól. Most is maximum egy nagyon magas, nagyon vékony emberen tudom elképzelni, és úgy is csak óvatosan, alaposan megválogatva a ruhadarabokat. Mégis, egyre többen hordják, feleslegesen magukra varázsolva ezzel plusz húsz kilót. A „susogós” jogging és a melegítő mint utcai viselet már ugyancsak nem az én világom.
Előbbi örökké, a fiatalok körében már az én időmben is ciki kispolgári stílust juttatja eszembe, utóbbihoz meg már túl öreg vagyok, meg talán nincs elég gyémántom és Rolexem, amelyekkel elegánsabbá tehetném ezt az outfitet, ha leugrom a boltba. A hosszú cargo szoknyák és bő cargo nadrágok is zavarba hoznak. Bár az határozottan előnyük, hogy minden cuccunk elfér a zsebünkben, valahogy azokat is olyan otrombának látom, amik igazából senkinek sem állnak jól (ez a rövidebb verzóikra azonban nem igaz).
Nem mondom, hogy nincs platform cipőm, mert van. Bizonyos kivitelben még elegáns is tud lenni ez a típus, de a klasszikus, tizenöt centis telitalpú „holdjáró” máig ijesztő számomra. Ha erről „leesik” valaki, súlyos sérüléseket is szenvedhet, és esküszöm, nem az ízlésficamra gondolok!
