Miuccia Prada felvirágoztatta az olasz divatipart, de nem csak ebben rejlik a zsenialitása
Nehéz megmondani, mi az elsöprő recept titka, a hagyományoktól elszakadó, szabad és merész gondolkodás azonban egészen biztosan a jó irány. Ez jellemző Miuccia Prada munkásságára, és ennek köszönhette helyét a legnagyobb divat-házak között a PRADA is.
Ezeket láttad már?
Az évszázados hagyománnyal rendelkező francia divatcégek általában a kevesek által megfizethető, luxuskivitelű női ruhák készítésével tették nevüket világhírűvé, és ezután kezdtek el kiegészítőket forgalmazni. A napszemüvegek, sminkszerek, kendők, bizsuk és egyéb, a márka nevét viselő apróságok között kezdettől kiemelt szerepet töltöttek be a parfümök. A sorhoz a táskák és cipők is csatlakoztak. Az olasz divatcégek gyakran fordított utat jártak be, így történt ez a Prada esetében is.
Új szelek fújnak
Mivel a második világháborúig a divatot egyértelműen Párizsból irányították, Európa többi országában nem tervezők, hanem egy-egy szakterületre specializálódott mesteremberek készítették a divatárukat: szabók, cipészek, fűzőkészítők, kalaposok, akik egyben a párizsi újdonságokat is közvetítették. A mesterség általában apáról fiúra – sőt, nem ritkán anyáról lányra – szállt, a családok tagjai egymást erősítve vitték a boltot. Ilyenek voltak a milánói Prada testvérek is, akik 1913-ban alapították meg üzletüket, ahol magas minőségű, kézzel készített bőr termékeket árultak. Az igényes táskák, pénztárcák iránt folyamatos volt kereslet, de a műhely – bár sikeresen működött –, nem bővült egészen addig, amíg egy dinamikus fiatal nő, az alapító Mario unokája, az 1949-ben született Miuccia 1978-ban be nem robbant az üzletbe és fenekestül fel nem fordította az addigi életet. Az egyik első, általa tervezett darab egy egyszerű, fekete nejlon hátizsák volt bőrpántokkal – a hagyományos tudást és a legújabb, akár meghökkentő anyagok használatát egyesítő szemlélete később is vele maradt.
Töretlen fejlődés
Gyors sikerének hátterében a divatvilág komoly változása állt. Talán meglepő, de az olasz divatipart már Mussolini is igyekezett fejleszteni, hiszen rájött, hogy az öltözködés kiválóan alkalmazható, mint identitást kifejező és összetartozást hangsúlyozó kommunikációs eszköz, illetve fontosnak tartotta a hazai ipart is. Tevékenysége a háborúval félbeszakadt, de mindannyiunk szerencséjére az olasz divatipar igazi fénykora csak ekkor kezdődött. Az újjáépítés során az egyik legtöbb támogatást épp a nagy múltú, de sokáig kisipari, manufakturális körülmények között dolgozó olasz textil-, bőr- és divatipar kapta, ennek köszönhetően Róma, Firenze és Milánó hamarosan felkerült a divat nemzetközi térképére.
Nemzetközi körkép
A háború után az egész világon erősödött a konfekció, hiszen a míves haute couture helyett egyre többen vásárolták az ötletes, friss, fiatalos prêt-à-porter-t, azaz a tervezők által gyártott készruhát. A változás motorja Amerika volt, ahol addig sem volt hagyományos kézműipar: a milliomosok Párizsba jártak, a középosztályt kiszolgálták a nagyvárosi áruházak. Az amerikai dizájnerek eleve praktikus, jól variálható készruhákban gondolkodtak, sőt már a kapszulagardrób fogalmát is megalkották. Ők ágyaztak meg a ready to wearnek és olyan későbbi világhírű tervezőknek, mint Bill Blass, Halston vagy Oscar de la Renta.
Jókor jó helyen
Miuccia Prada a hetvenes években több olasz tervezővel kezdett, például Giorgio Armanival és Gianni Versacéval. Ekkor mindenre vevők voltak az emberek, ami új, szokatlan és nem a hagyományos értelemben elegáns. Azoknak a cégeknek, amelyek a Pradához hasonlóan a bőriparban kezdték, mint a Gucci vagy a Ferragamo, szintén ekkor sikerült az évtizedek óta csendesen működő patinás céget világmárkává fejleszteni, egyúttal a nőiruha-vonalat bevezetni. Miuccia tehát jókor ébredt rá saját tehetségére (eredetileg politológiából doktorált és élénken foglalkoztatták a nők jogai), amikor 1978-ban férjével, Patrizio Bertellivel megújította a családi vállalkozást, amely világhírűvé és egyben milliárdossá tette őket. Ruhákat saját bevallása szerint azért kezdett tervezni, mert nem talált olyat, amit ő maga szívesen viselt volna. A nyolcvanas években vintázs darabokat és iskolai egyenruhákat hordott, később az ipari anyagoktól sem rettent vissza, de szívesen használt egyszerű lakástextileket vagy azok mintáit is. Gyakran kombinálta az ellentétes tulajdonságú anyagokat: a nehezet a könnyűvel, a merevet a lággyal, az átlátszót a tömörrel – már az első, általa tervezett hátizsák is a nejlon és a bőr meglepő társítása miatt lett sikeres. A konvenciókkal való szembefordulás folyamatosan érezhető a munkáin: megkérdőjelezte a „kötelező” szépségideált, az öltözködés addigi szokásrendszerét, elutasította például a hagyományos nappali és estélyi ruha kategóriákat. A „szép nő szép ruhában” sosem érdekelte.
Élő legenda
2006 óta minden divatrajongó tudja, hogy az ördög (is) Pradát visel, ekkor készült ugyanis Meryl Streep felejthetetlen alakításával a képzeletbeli Runway magazinról szóló film, amely valójában a Vogue-nak és legendásan magas elvárásokat támasztó főszerkesztőjének, Anna Wintournak mutatott (görbe) tükröt. A Met Costume Institute-ja ma már az ő nevét viseli, a múzeum pedig a 2012-es divatkiállítását Miuccia Prada munkásságának szentelte – ennél nagyobb elismerés élő (vagy akár holt) divattervező számára kevés van. Ráadásul Miuccia életművét Elsa Schiaparelliével, a harmincas évek leginnovatívabb, a szürrealistákkal kacérkodó tervezőével állították párba, mintha csak beszélgetne a két nő. Az biztos, hogy lett volna közös témájuk.
Szatmári Judit divattörténész írása.
