A Met-gála kiállítását most megnézheted virtuálisan a magyar divatszekemberekkel
Ha a kétezres évek elején írtuk volna ezt a cikket, így kezdődött volna: vannak az életben sorsfordító események, átmeneti rítusok, keresztelők, esküvők - és van az a pillanat, amikor a divattal foglalkozó (szak)ember megnézi a MET-ben azt a kiállítást, amely adott évben a MET-gála apropóját adja.
Ezeket láttad már?
Keszeg Anna divatteoretikus és László Fanni a Mome frissen végzett divattervezője a New York-i Metropolitan Museum of Art Sleeping Beauties: Reawakening Fashion című kiállításán jártak, mely a Met-gála tematikáját is adta, és téged is végigvezetnek rajta.
Anna Wintour mire is gondolt pontosan?
Azonban a kétezres évekhez képest mára annyira dezilluzionálódtunk a divatiparral és vezető intézményeivel szemben, hogy tele vagyunk kételkedő méltatlankodással, amikor a kiállításra végre bejutunk. Egyikünk könnyebben, másikunk nehezebben. Fanni a Parsons Egyetem meghívottja, soron kívül beléphet, Anna csak kísérő, neki a vendéglátók nem tudnak belépőt biztosítani. Így a kiállítást külön nézzük meg, de folyamatosan tudósítjuk egymást a benyomásokról.
Az átlagos belépő arra jogosít fel, hogy a helyszínre érkezéskor beállhatsz a kiállítás virtuális sorába, ami körülbelül három óra várakozást jelent, és eltöltheted a MET-ben a várakozási időt. Ezt a három órát úgy lehet lerövidíteni, ha MET-támogatói kártyát veszel, amivel ugyan sokszor visszajöhetsz az év során, de ha nem vagy NY-i lakos, akkor nyilván nem éri meg.
Az eljárásmód ellen többen felszólaltak már, a MET szemére vetve, hogy tulajdonképpen egy mecénási, exkluzív látogatói kör kiépítését favorizálja és a társadalmi egyenlőtlenséget mélyíti. De hát mit várnánk el egy olyan intézménytől, melybe úgy lépünk be, hogy előtte egy kis Gossip Girl fangirlködést nyomatunk a múzeum lépcsőjén - a (nem teljesen fiktív) világelit középiskolás gyermekeit imitálva.
Az idei kiállítás a Sleeping beauties (Csipkerózsikák) címet viseli és nagyon sokféleképpen közelíthető meg: érthető a múzeumi ruhák felébresztéseként, a gálán viselendő ruhák újrafeltámasztásaként, a revivalját élő haute couture látszólagos álmaként, a divatmúzeum metaforájaként.
Az idő kertje a gazdagoké
Nekem (Anna) azzal is bajom van, hogy idén a kiállítás témája túlságosan niche, túlságosan high art, túlságosan Anna Wintour, túlságosan kékharisnya. Most nyilván nem finnyáskodom egy MET-kiállítás megnézésével, de azért szívesebben lettem volna itt valamelyik korábbi évben például (a camp-témájúnál leginkább).
Ezzel én is (Fanni) teljes mértékben egyet tudok érteni, szerintem kicsit túl voltak magyarázva a különböző témák. Mintha eleve két közönséghez szólna a tárlat: van az egyik, amelyik exkluzív tárlatvezetésen vesz részt és van ideje mindent elolvasni, és van egy másik, amely gyorsan végig fog száguldani a kiállításon, neki esélye sincs mindent elolvasni, de nem is baj, úgysem kíváncsi a sok szövegre. Annához hasonlóan én is a 2019-es camp-es kiállítást vagy a 2013-as Punk: Chaos to Couture-t néztem volna meg.
A kiállítás címe arra utal, hogy a múzeumi archívumokba került ruhatárgyak kelnek új életre, és ezáltal egy időutazás szereplőivé tesznek bennünket. Az új életre keltés azt jelenti, hogy az archív kosztüm- és textiltárgy a technológia, az AI, az immerzív hang- és képi környezet, röntgensugaras feldolgozás, stb. által kezdenek új életet.
A témát feltúrbózza egy irodalmi referencia: J. G. BallardThe Garden of Time (Az idő kertje)című elbeszéléséből lehetett kiindulni az outfitek kialakításában és a kiállítás koncepciójában. Az elbeszélés egy olyan grófi párról szól, akik kertjük virágaival mérik és akarják megállítani az idő múlását. Ráadásul az idő megállításának van egy konkrét oka: meg kell akadályozni a tömeg bejutását a kastélyba és annak csodálatos virágok díszítette kertjébe.
Amikor a fenyegető, arctalan embercsoport végre megérkezik a kastélykertbe, a párt már csak szoborként látják. A történetnek van legalább három olvasata. Az egyik az ökológiai: a hervadó és eltűnő természet utolsó órás élvezeti lehetőséget nyújt az emberiségnek. A másik a divat megváltozott létmódjára reflektál: a tömegfogyasztás legyőzte a személyre szabott magasszabászatot, Ballard sztorija ennek a legyőzésnek az utolsó mozzanatát ragadja meg.
A harmadik egy marxista olvasat: Axel grófja a privilégiumokat élvező elitnek a tagja, akit a privilégium nélküliek le akarnak győzni, számon akarnak kérni, mindeközben viszont a grófnak felelőssége is van, meg kell védenie az általa képviselt kultúrát. Ehhez a szemponthoz pedig már nincs is mit hozzáfűzni.
A MET-gála korábban felemlített kékharisnyasága nemcsak tematikusan jelenik meg, de egyenesen morális felelősséggé emelve. Mintha 2024-re a gála eljutott volna odáig, hogy már tematizálni sem kívánja a divatipar globális társadalmi felelősségét, hanem együttérzést kér. Arra irányítja a figyelmet, hogy mennyire nehéz megvédeni a kosztümgyűjtemények integritását, mekkora felelősség a magasszabászat védelme. A pillanatnyi látványorgiára tervezett divat védelme a gála, a MET és a kiállítás társadalmi missziójává válik.
A divat nemcsak megerősíti elefántcsonttornyát, de egyenesen társadalmasítja ennek az elefántcsontoronynak a védelmét. A kiállítás alatt végig egy másik nosztalgikus elitképzés szövegkönyve megy a fejemben: „Don't let it be forgot/ That once there was a spot/ For one brief, shining moment/ That was known as Camelot”. (Kb. Ne hagyjuk feledésbe merülni,/Hogy volt egyszer egy hely/Mely egy rövid, csillogó pillanatig/ Camelot néven volt ismert. - A Camelot Broadway-produkcióból John F. Kennedy kedvenc idézete, melyet halála után a feleség, Jackie Onassis arra használt, hogy férje elnökségét Camelot-ként mitizálja.)
Loewe élményutazás
Miközben a teljes divataktivista szellemiség jogosan tiltakozik ez ellen az eszképista divatmegközelítés ellen, annak picit lehet örülni, hogy a kiállítás a kortárs divat legironikusabb és legkraftosabb tréfamesterének, a Loewe háznak támogatásával valósul meg, melynek ma az ír Jonathan Anderson a tervezője.
A kollaboráció miatt több öltözéket is láthattunk a spanyol luxus divatháztól, ezek közül két meghatározó öltözéket emelnénk ki. J.W Anderson munkásságát Fanni régóta követi és úgy gondolja, hogy a maga módján egy „fashion weirdo”, ez az általa megálmodott konceptekre is igaz. Amikor először látta a Loewe Natural Fake 2023-as tavaszi-nyári kollekcióját, nem gondolta volna, hogy egyszer ilyen közel fog kerülni az egyik legikonikusabb darabjához, a hatalmas flamingóvirágot imitáló felsőrészhez.
Ez a ruhadarab teljesen új kontextusba helyezi a klasszikus magasszabászatot és a ruhakészítést azt üzenve, hogy a high fashion-ben már nem feltétlenül van szükség klasszikus alapanyagokra, minél szokatlanabb az alapanyag, annál izgalmasabb a végeredmény.
A másik kedvenc Fanni-ruhát szintén a Loewe készítette, és a 2023-as téli ready-to-wear kollekció egyik darabja. A ruha első pillantásra semmi izgalmasat nem tartogat a látogató számára, viszont közelebbről és hosszan vizsgálva érdekesek a részletek. Ez a kollekció egyszerű sziluettekkel dolgozik, az izgalmasságát az elmosódott virágminta adja, ami glitchhangulatot idéz elő. A ruhát egészen közelről többször is meg kell nézni, mindig lesznek új részletei, mozgolódni is érdemes előtte, hiszen a minta egy másik ruha sziluettjét adja ki, ha koncentrál az ember.
Tervezői szemmel izgalmas volt látni híres tervezők és ikonikus divatházak ruháit testközelből, inspirálóan tudnak hatni az ilyen típusú találkozások, minden olyan részletre fény derül, amelyek nem feltétlenül fedezhetőek fel a kifutós fotókon. A kiállított tárgyakat/ öltözékeket a technikai sokszínűség határozza meg, klasszikus kézműves technikáktól kezdve (gyöngyözés, kalapkészítés részletei, stb.) egészen a technológiai bravúrokon át (azUndercover2024-es tavaszi-nyári világító virágos terrárium ruhája) az “élő öltözetig” (aLoeweikonikus, 2022-es fű kabátja, amiből valódi füvet csíráztattak ki).
A tárlatot eleve úgy építették fel, hogy a műleírások nagyon sok részletre hívják fel a figyelmet: megemlítik a divatházat, az adott kreatív igazgatót, a kollekció nevét, illetve azt, hogy milyen alapanyag-típusokat/technikákat használtak fel az öltözékeknél. Viszont a kiállításnak nagyon nem tesz jót a túlhájpoltság: rengeteg embert engednek be a kiállítótérbe, az egyes ruhák előtt konkrétan sorok alakulnak ki, öt-tíz perces várakozás után lehet csak megtekinteni az egyes tárgyakat. Mindazzal együtt, hogy háromórás az átlag látogató várakozási ideje.
A kiállítást immerzív tapasztalatként írják le: ma ez a hívószó is tud kliséként, egy-két üres technikai megoldás felbrandeléseként működni. De itt nem ez történik.
A kezdeti fanyalgás helyett most álljon itt az a megállapítás, hogy a multiszenzoriális élmény kialakítása valóban egyedülálló és nem öncélú.
A kiállítás teljes hangulatát meghatározták a videók, a kísérő hang- és képanyagok. A legemlékezetesebb természetesen a szaghatások beépítése. Annyiszor annyian panaszkodtak már amiatt, hogy a szagok kulturális hatását mennyire alábecsüljük. Ezen a tárlaton az egyes archív ruhadarabokat szagmintákra bontották, és ezeket a mintaelemeket külön üvegcsékben lehet megszagolni. Ezzel a gyűjteménykurátori tapasztalatból máris visszakapunk valamit: érezni lehet a textil, az egykori viselő, a raktározási körülmények - egyszóval a Történelem szagát. (Sissel Tolaas norvég szagkutató munkáját dicséri a szagkommunikáció.) És nem véletlenül áll itt a szag szó az illat helyett. Ezek az olfaktív élmények legtöbbször inkább kellemetlenek, mint kellemesek.
Meg lehet tapasztalni a 18. századi verejték, a korpa, a gallérral érintkező, zsíros haj szagát.
A sok egyéb romantikus illat mellett, melyeket az ember amúgyis össze-vissza szagolgathat, ha egy magára valamit is adó parfümnagykereskedésbe ellátogat. De a textiltípusok szaghatásain is el lehet merengeni.
A ruha megszólal
Közel kétszázötven divattárgy látható a kiállításon, körülbelül három teljes, jól kimaxolt óra az egész anyagot feltérképezni. Az első kiállított tárgy az európai modernitás minimalista hagyományát idézi meg: Constantin Brancusi 1910-es Sleeping Muse fejszobra a nagyon magas művészet előtt tárja ki a kaput.
Az utolsó bemutatott ruha Natalie Potter New York-i mondén nő Callot testvérek készítette esküvői estélyije, melynek uszálya hét lépcsőszinten keresztül bontakozik ki. Pottert chatbotként kreálták újra és a ruha viselésének körülményeiről, élményéről lehet beszélgetni vele. Anna meg is kérdezi tőle, nem érezte nárcisztikusan egománnak és saját privilégiumai jogtalan felmutatásának, hogy ennyire grandiózus nagy belépőt terveztetett magának. De Natalie jól felmondta a leckét: szerinte egy kis csodálat mások szemében mindent megér, és különben is, a művészet jó ügyének szolgálatában viselte a pikkelyszerű elemekből felépített ruhát.
Miután ez a kis társadalmi igazságosságot számon kérő akciónk sikertelen maradt, elégedetten távoztunk a MET-ből, hiszen sikerült a világ hét csodájából az egyiket alaposan feltérképeznünk. A divatkiállítások új korszaka az anyagokról és multiszenzoriális hatásukról szól. Ez kell ahhoz, hogy végre a több kevesebb, a ruhákhoz való viszony pedig tudatosabb legyen.
Időzített szépség. A Metropolitan Museum of Art, New York Sleeping Beauties: Reawakening Fashion című kiállításáról, látogatható: 2024. 09. 02-ig.
