Lázadó sikk - A nő a nadrágban: Katharine Hepburn
A klasszikus platinaszőke dívák uralma idején lett hollywoodi sztár, mert tehetséges volt. Öltözködésben és közéleti szereplésben azonban nem követte őket, jobban szerette a kényelmes, nadrágos eleganciát és a háborítatlan magánéletet. Ez maga volt a lázadás, mégis divatikon lett.
Ezeket láttad már?
Katharine Hepburn 1907-ben született egy tehetős, haladó szellemű connecticuti családba (anyja feminista is volt). Neveltetése szabaddá, öntudatossá tette – ez nem igazán jellemző a korszak nőire. Filozófiából és történelemből diplomázott, de már tanulmányai végére eldöntötte, színésznő lesz.
Először a színházzal tett kísérletet, nem sok sikerrel, majd az 1930-as évek elején Hollywoodba ment, és az RKO Pictures stúdióhoz szegődött. És itt már sikerrel mutatkozott be, sőt harmadik filmjével (Morning Glory) már első Oscar-díját is elnyerte. Ezt karrierje során még három követte, és evvel a mai napig csúcstartó: egyedül ő kapta meg négyszer a legjobb színésznő díját! Az Amerikai Filmintézet minden idők első számú női sztárjaként tartja nyilván.
Hepburn nemcsak modern játékmódjával és szépségével hódította meg a közönséget, hanem elegáns, de lázadó öltözködésével is. Nem volt platinaszőke, áramvonalas végzet asszonya, stílusa pedig egyáltalán nem hasonlított kartársnői csábító, sokflitteres, hagyományos, mindenki által elvárt pompájához. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne viselt volna filmjeiben masnis, fodros ruhacsodákat, de ezek is letisztultabbak voltak a megszokott, túldíszített jelmezeknél. Mégis csillogott bennük.
Független szelleme nem tiltakozott az ellen, hogy hollywoodi sztár legyen - végül is a siker eléréséért csatlakozott az Álomgyárhoz -, de befolyásolni akarta (és tudta), milyen legyen ez a sztár imázs. Jelmezként is olyan ruhákat viselt, amelyekben szabadon tudott mozogni.
Edith Head, Hollywood híres jelmeztervezője ezt mondta róla: "Az ember nem egyszerűen tervez Miss Hepburnnek, az ember együtt tervez Miss Hepburnnel. Igazi profi, határozott elképzelése van arról, mi áll jól neki, akár jelmezekről, akár az életstílusáról van szó".
1935-ben a Sylvia Scarlett című filmben szerepe szerint fiúnak álcázott nőként menekült a rendőrség elől. Ehhez rövidre vágták a haját, és teljes férfijelmezben játszott. A film hírhedt lett, de nem népszerű. A közönség nem akart férfiruhás nőt látni a vásznon, de Hepburn élvezte a szerepet.
Magánéletében a sportos, elegáns viseletet kedvelte. A férfiak öltözékét alakította női viseletté már akkor, amikor a közfelfogás szerint a férfinadrágban vagy ingben járó nő erkölcstelen, és nem lehet nőies. Hepburn bebizonyította az ellenkezőjét. Lassanként elfogadták tőle ezt a lázadó felfogást, és idővel férfias öltönyben lett divatikon. Ehhez persze kellett nyúlánk, sportos alkata, és a szépsége, amely pikánsan vonzóvá tette az összképet.
Mondhatnánk, elkapta a változás pillanatát, az átalakult világban ő testesítette meg a modern amerikai stílust. De ehhez idő kellett. Az RKO Pictures vezetői egyszer például elrejtették civil bő nadrágját és ingét, mialatt ő egy filmjelenetben dolgozott. Így akarták rávenni a megkívánt nőies öltözködésre. Az öltözőbe visszatérő Hepburn látva a helyzetet, megfenyegette őket, hogy meztelenül távozik a stúdióból, és elkezdett vetkőzni. Azonnal visszakapta a holmiját.
Nem is gondolnánk, hogy ennek lázadó nőnek mennyire fontosak voltak a jelmezek. A Philadelphia Story című filmben Adrian ruháiban szerepelt. (Adrian jelentős hollywoodi jelmeztervező volt, például az Óz, a nagy varázsló világhírű jelmezeit is ő alkotta.) Hepburn igen komoly jelmezgyűjteményre tett szert hosszú élete során (96 évig élt), megőrizte a szerepeiben viselt ruhákat. Ezek a gondosan kialakított "Hepburn Look" kézzel fogható bizonyítékai, amelyek halála után a Kent State University Museum birtokába kerültek. Több mint 1000 jelmezről van szó!
Gyűjteményéből időről időre sikeres kiállításokat rendeznek. Ő maga is beszélt egyszer a jelmezekhez való viszonyáról. "Óriási gondot fordítok a jelmezeimre. A ruhapróba nekem tovább tart, mint bárki másnak. De nem lehet megítélni valakit aszerint, hogy mit visel. A belső sugárzás az, ami számít."
Amikor egy alakításra készült, gyakran adott a jelmeztervezőnek vázlatokat arról, hogy milyen színeket, anyagokat, formákat szeretne. A jelmezek segítették őt a szerepformálásban.
Életében egyetlen színpadi musicalben szerepelt, ez a Coco Chanelről készült 1969-es sikeres darab. Az itt viselt ruháit is gondosan megőrizte, sőt még egy önkarikatúrát is készített erről a szerepéről.
Civilben visszavonultan élt, sokat sportolt, főként a teniszt kedvelte. Magától értetődően mindig kényelmes, férfias, bő nadrág-ing együttesekben játszott. De nemcsak a sporthoz hordott ilyen összeállítást, hanem egyéb tevékenységeihez is.
Férfiöltöny, férfiing, lapos sarkú férficipő. Távolról. De ha közelebbről megvizsgáljuk ezeket a darabokat, akkor kiderül, hogy minden letisztult, a legjobb anyagokból készült, tökéletesen rászabták, és elegánsan nőies. Öltönyét ma nadrágkosztümnek nevezzük, inge lágy anyagból készült férfias szabású női blúz, cipője egyedileg készített elegáns női lábbeli, csak férfias fazonú. Ugyanis az öltözködésben mindig dizájnerekkel működött együtt. Couture darabokat viselt, nem mondott le a stílusról, csak éppen a kényelem volt a fő szempontja. Így lett divatikon.
A nadrágokhoz való legendás ragaszkodását ez jellemzi legjobban: "Amikor csak hallom, hogy egy férfi azt mondja, jobban szeretem a szoknyás nőket, azt mondom neki, próbálja ki. Vegyen fel maga szoknyát!" Valljuk be, a mi életünkben is adódnak helyzetek, amikor pokolba kívánunk egy kényelmetlen, szűk szoknyát, és teljesen egyetértünk Katharine Hepburnnel, aki kitaposta nekünk az utat a kényelmes öltözködéshez.
A cél, hogy a kesztyűs szakma újra felkerüljön az oktatási térképre - beszélgetés Hornicz Bernadettel, a Pécsi Kesztyű tulajdonosával