Kígyót-békát a Sugarbird márkára! Mert világunk a lehető legeredetibb
Értetlenül állok azelőtt, amikor az emberek ahelyett, hogy haladnának, előrenéznének, azzal foglalkoznak, mit csinálnak mások.
Ezeket láttad már?
Valószínűleg elég öntörvényű alak vagyok és nem bírom a tötyörgést, így én például túl hosszan sosem akadtam le azon, hogy a GLAMOUR első születésnapjára, 2005-ben kieszelt GLAMOUR-napok alapötletét hányan, hányféle módon használták a saját üzletük fellendítésére sikeresen vagy sikertelenül, Magyarországtól kezdve egész Európáig. Szerénység nélkül.
Miért is nem? Mert előre kell nézni, nem hátra. Mert vagy te követsz valakit, vagy téged követnek. Aki azt hiszi, hogy percenként feltalálhatja a spanyolviaszt, az javíthatatlan idealista és nem abból a fajtából, aki képes boldoggá tenni önmagát.
Egyszerűen nem értettem, miért posztolta, reposztolta, like-olta mindenki reveláció jelleggel azt, hogy az egyik magyar márka, történetesen újra meg újra a Sugarbird, melyet egy Békés megyei kis községből származó igen karizmatikus lány, Jagasics Vitéz Csonka Hedvig Diána alapított, másolt valamit. (Amikor elmondta a teljes nevét, visszamentem a bejárathoz és leraktam fényes kardomat a ruhatárban :)
A "botrány" lényege - ami igen jó kattintásszámot eredményezett a visszásságokra mindig kihegyezett online felületeken -, hogy a Sugarbird egy az egyben lemásolta egy magyar dizájner ruháját. Ráadásul nem először, írták a hiteles források. Vélhetőleg azok, akik ezen felháborodtak és kígyót békát vágtak az igénytelennek és gagyinak kikiáltott Sugarbird stábjához, persze virtuálisan, még sosem jártak Zara üzletben. Ott is meg lehet venni az aktuális Pradát, Guccit, Dolce&Gabbanát tizedáron. Persze szét is megy maximum két szezon alatt, de legalább a tiéd lehet valami hasonló, mint amit a kifutókra küldenek a megadivatházak.
Mellesleg ezt a "másolószalont" üzemeltető lányt (ahogyan a közvélemény felé aposztrofálják Hedviget) nagyon régen ismerem. Őt már iskolásként is az izgatta, hogy hogyan lehet eladni, mi kell az embereknek, és én ezt akkoriban az új generáció felbukkanásának tekintettem. Ők már mások, mint azok, akik a divatra mint egyfajta művészetre tekintenek. Nincs ezzel semmi gond, ez egy szükséges szemléletváltás egy olyan országban, ahol sokáig egyféle tornacipő volt csak a boltokban.
Az ideális nyilván az az eset lenne, ahol ez a két szélsőség találkozik: a nagyon piacorientált, eladható szellemiség, ami a kellemetlen képzavarral élve a piac ütőerén tartja a kezét, és egy percre sem ereszti el, nehogy egy darab megmaradjon, és a mindezzel nem törődő, isteni sugallatokra váró, cseppet sem marketingcentrikus alkotás, ahol az a lényeg, hogy olyat csináljunk, amit még soha, senki nem csinált. Vajon van ilyen? Kommentekben lehet ezt fejtegetni, magam is nagyon kíváncsi vagyok arra, mit gondol erről a virtuális közvélemény.
A kérdésemre, melyet némi megjátszott provokációval tettem fel a Sugarbird alapítójának, hogy vajon ők tényleg a kollekciójuk minden darabját másolják valahonnan, Hedvig nemes egyszerűséggel ezt válaszolta: "Nem másolunk egy az egyben semmit. Érdemes tisztázni, hogy mi is a különbség a dizájnerruhák és a fast fashion (azaz olcsóbb, de nagyon trendkövető) darabok között. Nem kell a kettőt konkurenciának tekinteni, mint ahogy egy Zara holmit sem tekintünk a Prada konkurenciájának, hiába vannak teljesen hasonló elemeket, szabásvonalakat használó darabjaik ugyanabban a szezonban, amit nyilvánvalóan a Prada kollekciója inspirált. Ők miért nem okoznak ekkora skandalumot? Ezek a darabok teljesen más anyagból vannak, teljesen más áron, és ezek bizony nagyon lényeges különbségek. Más a célközönség is. Van, aki nem engedheti meg magának a dizájnerruhákat, ugye ez nem meglepetés?!"
Nekem ez nem meglepetés. Régóta figyelem nemzetközi szinten, hogy mi az üzlet alapja a highstreet márkáknál. Konkrétan az, hogy a menő színeket, formákat, szabásvonalakat, nyomatokat, díszítéseket átültetik elérhető árú darabokra, és eladják azoknak, akik nem tudják megfizetni azt a technológiát, eredeti szellemiséget és divatdiktáló metódusokat, amik nagyon sokba kerülnek.
Az internetes, botrányos szappanopera tovább folytatódott és kiderült, hogy ez a forma, szabásvonal már más márka neve alatt is előfordult, és szerintem, ha még lehetne tovább fűzni Barátok közt-forgatókönyvvel, biztosan kiderülne, hogy előfordult már a hetvenes években is hasonló - és slusszpassz.
Én is alkotó ember vagyok, így természetesen sokra tartom a kvázi eredetit (ha van) és a dizájnerruhákról sem kell elmagyarázni nekem, miért is kerülnek annyiba, hiszen van olyan darabom, amit már tíz éve hordok és még tíz év múlva is hordani fogok, és persze én is vásárolok egyszezonos pólókat, mert ez az élet rendje. Mindennap fel kell venni valamit, és ezt finanszírozni is tudni kell.
Az én summám igen egyszerű: foglalkozzon már mindenki a saját bizniszével és tegye sikeressé az alapján, amit kitűzött magának, és hagyjuk már az álintellektuális maszlagot, miszerint csak az eredeti eladható. Ezt Kína nevében kikérem maguknak.
Exkluzív interjúmat a botrányhősnővel, a Sugarbird és az új Super Candy márka alapítójával az áprilisi számunkban olvashatjátok, amiben benne lesznek a már mindenki által lemásolt GLAMOUR-napos kuponok is.
