Aszexuális és munkamániás volt Karl Lagerfeld, így volt ideje és energiája a divatvilág csúcsán trónolni
A Disney+-on elérhető Becoming Karl Lagerfeld című sorozat addig göngyölíti fel Karl Lagerfeld élettörténetét, amíg a Chanel-ház felkérését megkapja és elindul a globális hírnév útján. Keszeg Anna divatteoretikus elemzi a sorozatot.
Ezeket láttad már?
Június eleje óta betöltetlen a divatipar egyik legmagasabb presztízsű pozíciója, a Chanel divatház kreatív igazgatói állása. Ezt a munkahelyet - bármennyire abszurd, próbáljunk munkahelyként gondolni rá - nemcsak a mitikus alapító, Coco Chanel teszi egyedivé, hanem az azt 1983-tól 2019-ig betöltő Karl Lagerfeld is.
Sokkal több volt, mint egy divattervező
Karl Lagerfeld annak idején nyilatkozott, hogy a Chanel az ő kinevezésekor egy idős Csipkerózsika volt, akit nem sokan akartak álmából felébreszteni. Ő viszont nagyon akarta. Halála után Virginie Viard-t, az árnyékszereplőt nevezték ki kreatív vezetővé, így tulajdonképpen megkerülték a radikális döntést: ki fog felhatalmazást kapni arra, hogy Lagerfeld után újragondolja a Chanel-hagyatékot?
A televíziós sorozatok piacán éppen zajlik egy divatvilág-megjelenítési boom, melynek ez a széria a legújabb darabja. Számomra ez a legjobb, ami a streaminggel történhet. Nemcsak önmagában az, hogy divattervezőkből vagy divatjelenségekből a mainstreambe kerülő és sokakat érdeklő sorozatok készülnek, hanem hangsúlyosan az, hogy Karl Lagerfeld sorozatszereplővé válik. Mégpedig szerethető szereplővé, túl azon a félelmetes megmondóemberen, akinek az élete utolsó két évtizedében láttuk.
Mindezzel együtt nyilván felelősséget érzek a Karl Lagerfeld címkével fémjelzett morális probléma miatt is. Miért fogalmazok ennyire bonyolultan? Mert úgy látom, hogy Karl Lagerfeld nem egyszerűen egy divattervező, hanem egy korszak működési logikájának szimbóluma. Erről korábban írtam már, itt viszont fontos lesz ismét úgy gondolnunk Lagerfeldre, mint egy korszak esszenciáját kivonatoló figurára. A cikk első részében kifejezem a Becoming Karl Lagerfeld című sorozattal kapcsolatos rajongásom, a második részében pedig elmondom, hogy mi a baj ezzel a sorozattal.
A minőségi televízió és a divatipar
Az elmúlt években sorjáztak a divatvilághoz kapcsolódó sorozatok (American Crime Story 2. - FX, 2018, Halston - Netflix, 2021, The New Look - Apple TV, 2024, Cristóbal Balenciaga - Disney+, 2024), illetve megváltozni látszik az a tendencia is, hogy a filmipar érdeklődése főként és folyamatosan két divattervező, Coco Chanel és Yves Saint Laurent felé fordul.
Egy külön cikk témája lehetne az, hogy miért éppen Coco Chanel és YSL a filmes univerzumépítésben legfelkapottabb tervezői. Nemcsak a szenzációelvben kereshető a jelenségre adott magyarázat, hanem olyan kultúrdiplomáciai, márkázási érdekek is fontos szerepet játszanak, amelyek a divatipar hierarchiáiba talán egészen mostanáig megkérdőjelezhetetlenül betonozódtak bele. De ennek az írásnak most nem ez a témája.
Az újabban készült sorozatok azonban - sajnos - egyáltalán nem felvillanyozóak. Sztereotipizálnak, nem probléma-centrikusak és még a couture pornnak sem adóznak igazán. A fő problémájuk azonban, hogy a kontextusteremtésben nagyon felszínesek. Csak egy szubjektív érv: sosem gondoltam volna, hogy ha készül majd egy sorozat Christian Diorról, ímmel-ámmal, kötelezettség-érzetből fogom majd megnézni, annyira sok problémám lesz vele. Sajnos, éppen ez történt.
Nem légből kapott narratíva
Szerencsére aBecoming Karl Lagerfeldelhozta a várva várt eufória-érzést, faltam az epizódokat és nem éreztem átverésnek a karakter- és miliő-építést. Mindez azzal együtt igaz, hogy ha van divattervező, aki engem professzionalizmusában inspirált, akkor az kétségkívül Karl Lagerfeld, és diákjaim az elmondhatói, hogy rengeteg hasznos-haszontalan információt vagyok képes róla megosztani akár egy random, hétköznapi beszélgetésen is.
Tehát a Becoming Karl Lagerfeld tud valamit, amit társai nem, és ezt alighanem a sorozat mögött álló könyvnek és e könyv szerzője által elvégzett kutatásnak köszönheti. Isaure Pisani-Ferry és csapata Raphaëlle Bacqué Kaiser Karl című 2019-es könyve alapján dolgoztak, Bacqué maga is jegyzi a sorozatot.
A könyv szerzője újságíró, aki 2018-ban a Le Monde-ban kezd el cikkeket írni a divattervező magánéletéről (amelyek megjelenését Lagerfeld nem üdvözölte), majd ezekből a cikkekből egy önálló könyv születik. 2018-ra Lagerfeld a globális divatvilág legmegkerülhetetlenebb figurája, aki Andy Warholhoz hasonló nyilvános perszónája mögé rejtőzve egy maradéktalanul professzionális közszereplő-divattervező szerepében halt meg 2019-ben, 85 évesen.
A sorozat megjelenésekor a Le Monde újságírói egy podcastban arról beszélgettek, hogy a francia kultúrának nagyon kevés, a globális popkultúrával kompatibilis szereplője van, de Karl egyike ezeknek - olyan nevek mellett, mint Marie Antoinette és Napóleon. Vicces kis hármas toplista, egy német és egy osztrák névvel rajta.
Karl hét nyelven beszélt
De miért örültem ennyire ennek a sorozatnak? Kezdem a legfontosabbal: azzal, ahogyan ez a széria a nyelvkérdést kezeli. A német származású Karl Lagerfeld francia közegben építi fel szakmai karrierét, franciául természetesen jól beszél, de közben angolul, spanyolul - és ha a visszaemlékezések nem torzítanak, oroszul és mandarinul is.
Valószínűleg, ez a lista jócskán felturbózott, de még ezzel együtt is kétségtelenül egy több nyelven beszélő figuráról van szó. A főszereplőt alakító Daniel Brühlnek köszönhetően ez a soknyelvűség nem kínosan színészi játékkal kompenzált, inkább érzékeltetett skill, hanem valós többnyelvűség. Amiatt is üdítő, mert a The New Lookban a néző szekunder szégyennel képes csak figyelni a francia akcentust mímelő Ben Mendelsohnt, aki Dior karakterét alakítja.
Ugyanakkor a Lagerfeld-sorozat színészei mindannyian alkalmasak arra, hogy a párizsi hetvenes-nyolcvanas évekbeli divatszcéna francia dominanciájú nyelvi-etnikai sokféleségét megjelenítsék. Illetve ahhoz is hozzá tudják segíteni a nézőt, hogy megértsék annak a Karl Lagerfeldnek az identitás-krízisét, aki német anyanyelvűként, egy német anyával együtt élve vált meghatározó szereplővé Párizsban.
Amikor a Marlene Dietrich karakterét alakító Sunny Melles végre megkérdőjelezhetetlen német akcentussal kiejti a nevét, a néző képes meglátni annak a radikális önmegtagadásnak a mélységét, ami a teljes Lagerfeld-jelenségnek az alapja. A nyelvkérdés számomra amiatt nem mellékes, mert a nyelvben megjátszott sokféle identitás magyarázza a Karl Lagerfeld-figura komplexitását.
A Szűz és az Oroszlán
Körülbelül 2010-ben olvastam francia fordításban Alicia Drake The Beautiful Fall című könyvét. Azelőtt és azóta sem olvastam olyan könyvet, amely annyira elementárisan ragadott volna magával. Amikor csak lehetőségem van rá, idézem. Drake az 1970-es évek párizsi divatszcénáját vázolja fel - gyakorlatilag azt a korszakot, amelyről a Becoming… is szól.
Ennek a könyvnek az alapállítása, hogy a korszak francia kreatívipara két szereplő, Karl Lagerfeld és Yves Saint Laurent rivalizálása révén érthető meg. Én inkább úgy fogalmaznám át, hogy kettőjük ellentétbe állított és egymás ellen kijátszott perszónájának konfliktusából áll. Ennek az ellentétnek olyan elemei vannak, mint az őstehetség és a szorgalmas kivitelező, a kontrollmániás és az ösztönös tervező, az önálló márkaépítő és a bértervező, a pszichésen sérülékeny, törékeny művész és a marketingérzékkel megáldott vállalkozó iparlovag, a hősszerelmes és a despota, a szűz és az oroszlán. (Igen, a csillagjegyeket a divatiparban is komolyan veszik.)
A kedves olvasóra bízom, hogy ezeket a jelzőket értelmezze és elossza Yves Saint Laurent és Karl Lagerfeld között. Valószínűleg azért is ragadott magával ennyire ez a felosztás, mert nem voltam még annyira távol az irodalomoktatásban elsajátított tervezői sztereotípiáktól, a poeta doctus (tanult költő) és a poeta natus (született költő) kettősségétől. Teljesen letaglózott, hogy ezeket a felületes kreativitás-címkézéseket a divatban is alkalmazzák.
Azt azonban mégiscsak jelentősnek érzem, hogy a Lagerfeld esetében felmerülő szempont, miszerint ő jobb volt kreatív igazgatóként, mint saját márka alapítóként, összefüggésbe állítható azzal, hogy ő gyakorlatilag gyerekkora óta a személyiség természetes diszpozícióinak korrigálására kényszerült. Nyilván pszichologizálok, de viszonylag későn értettem meg azt is, hogy miért hazudott folyton születési éve kapcsán. Nem amiatt, mert fiatalítani szerette volna magát (vagy ahogyan Drake magyarázza, mert YSL-lel azonos korú akart volna lenni), hanem minél kisebbnek akarta feltüntetni magát a második világháború idején, hogy a náci Németországgal még véletlenül se azonosítsák.
Lagerfeld a németség és a német vállalkozói osztály abszolút tagadására építette az életét, miközben anyagilag ennek haszonélvezője volt. Apja, Otto Lagerfeld 1919-ben alapította sűrített tejet importáló cégét, a hitleri Németország vállalkozói elitjének tagja volt, a Glücksklee-Milch egyik tulajdonosa. Az apák vétke a fiakban.
Aszexuális és munkamániás: a neoliberalizmus divattervezőjének prototípusa
Ha már a személyes élményvonatra felültettem olvasóimat, felidézem Drake könyvének másik olyan jelenetét, amely teljesen magával ragadott. A kötet egy olyan passzussal zárul, amely felidézi Karl Lagerfeld egy munkanapját. Azóta millió cikket, gyorstalpaló életoptimalizáló kiadványt olvastam, mégis bennem van az a csodálatoson feszes és a bennem élő munkamániás számára lenyűgözően tökéletes napirend, amely szerint Lagerfeld élt, vagy legalábbis amiről azt mondta, hogy élt.
Nem volt pillanata a napnak, ami nem a divat szent ügyének lett volna alárendelve, és számomra sem volt létező a földön, akit ennél professzionálisabbnak éreztem volna. A storytelling árnyoldalán feltűnt a csodálatos szerető, Jacques de Bascher de Beaumarchais alakja, akinek az egzisztenciáját Lagerfeld finanszírozta, de akivel az intimitást nem élte meg, vagy kizárólag csak olyankor, amikor neki volt kényelmes.
Erről a viszonyról tudtam azt, hogy szexuális tapasztalattól mentesen alakították, és hogy Yves Saint Laurent viszont keveredett nagyon intenzív testi viszonyba Lagerfeld kitartottjával. A fáma úgy tartja, hogy Pierre Bergé (YSL partnere és a francia kultúrdiplomácia egyik legbefolyásosabb korabeli szereplője) és Karl Lagerfeld összefogása kellett ahhoz, hogy a két forrófejű szerelmes szökését megakadályozzák.
2014-ben, amikor Pierre Bergé már nem kontrollálta annyira megkérdőjelezhetetlenül az Yves Saint Laurent-történetet, készült is egy film erről a sztoriról Saint Laurent címmel Bertrand Bonello rendezésében. Igaz, párhuzamosan ugyanabban az évben Jalil Lespert rendezésében az Yves Saint Laurent című film a hivatalos narratívát is felmondta, melyben Bergé és Saint Laurent ki nem húnyó szerelemben kapcsolódtak egymáshoz egész életükben.
A Becoming… ezt a sztorit is a számomra hihetőbb, források adatolta verzió szerint meséli el: a két, ösztöneiben magára hagyott hősszerelmes találkozását és egymásra függését. Illetve azt a társadalomtörténetileg nagyon izgalmas narratívát, mely Jacques de Bascherben a dandy modernkori prototípusát találja meg. Angolul van erre egy csodálatos szó: socialite.
A szerelem egyenlő a szenvedéssel...?
Lagerfeld karaktere, biztonsági játékai, intimitástól való félelme, önmagát folyamatosan megvonó személyisége kiváló táptalaja volt annak, hogy egy dandyre alapozza magánélete médianarratíváját. Végül is, számára ez számított igazán. Daniel Brühl úgy értelmezi a Lagerfeld-de Bascher kapcsolatot, hogy azt a divattervezőnek a német romantika-szentimentalizmus iránti elkötelezettsége ihlette. És van ebben valami: a szabad szerelemnek szentelt hetvenes években Lagerfeld az ifjú Werther szenvedéseiként képzeli el a szerelmet, így az csak beteljesületlen lehet.
Az egyébként is szupererős casting (a legendás Agnès Jaoui Gabrielle Aghion szerepében) éppen a nagy szerelmi négyest alakító színészekben hozta a legjobb döntéseket: Théodore Pellerin Jacques de Baschernek, Arnaud Valois Yves Saint Laurent-nak, Alex Lutz pedig Pierre Bergének zseniális választás. Saint Laurent freaksége, Bergé kishivatalnoki bürokratikus hatalomvágya és Pellerin naiv, idealista kiválasztottság-tudata adnak mélységet az abszurd élethelyzetnek, amelybe a négy férfi belesodródik - a kíváncsi világ szemei előtt.
A sorozat narratív íve nagyon szépen aknázza ki munka és magánélet neoliberális összebékíthetetlenségét. Amikor több év kapcsolati építkezés után Jacques végre ráveszi Karlt, hogy együtt elmenjenek nyaralni, Karl megkapja a mindent eldöntő táviratot, amely a Chanel-ház kreatív tervezőjévé nevezi ki őt. Függöny: a munka ismét győzedelmeskedett a magánélet fölött.
A kulisszák mögött ott növekszik Lagerfeld egyetlen, társadalmilag nem tolerált függőségének réme: a nagy zabálás. A sikere csúcsán megismert, tökéletes és változatlan testalkatú tervező megküzdött a kontrollálhatatlan test démonával. A sorozat nagyon finoman mutatja folyton a tortákkal, süteményekkel és szénhidráttal magára maradó tervezőt. Lagerfeld magányos control freak: életének sok ellenőrzés alatt tartott területe közül a testet sikerül legnehezebben, legkésőbben legyőznie.
A kontrollt egy alapelv mozgatja: Lagerfeld számára saját médiaszemélyisége érdekesebb volt privát énjénél. Mivel ezért a perszónáért élt, a perszóna igényei voltak a legfontosabbak. Haragudhatunk rá azért, hogy erre tett fel mindent és ennek nevében ítélkezett, de a médiarendszer logikáját ő csak használta, nem teremtette. A baj a rendszerrel (is) van, nem csak az egyénnel.
A couture porn és a Lagerfeld-kritika elmaradása
Két fontos dolgot azért mégis szemére vetnék a sorozatnak. Egyrészt nincsen elég sok szép ruha benne. Vonakodva írom le ezt a mondatot, bár a kritikákban folyamatosan előjött ez a szempont. Én azonban csak részben érzem jogosnak. Amióta divattal foglalkozom (azaz éppen tizenöt éve), visszatérő benyomásom, hogy szóbeli elmondás alapján minden tervezőt, iparági személyiséget látványosabbnak, elképesztőbbnek, lélegzetállítóbbnak képzelek el, mint amilyenek a valóságban.
Divatipari Párizs-szindrómám van (az a tünet, amely Párizst vagy a világ mediatizált helyszíneit a személyes tapasztalatkor kiábrándítónak érzi), szoktam megállapítani. De inkább arról van szó mégis, ami Lagerfeld életelve volt. Az, amit a hírnév- és médiaipar perszónaként valakiről felépít, sokkal érdekesebb, mint a valóság, és a valóság éppen emiatt lehet kevés.
A Becoming… nagyon szépen érzékelteti, hogy ezek az emberek is felkeltek minden reggel, voltak másnaposak, voltak szétcsúszás-közeli és azon túli állapotokban partikon és nyilvánosság előtt, magukkal és egymással is méltatlanul viselkedtek. Aztán ez a kritika amiatt is megkérdőjelezhető lehet, mivel Karl Lagerfeld ebben az időszakban még nem az a nagy varázsló, akivé a későbbiekben válik. Nem tudom, mennyire tudatos rendezői döntés, de megvan az esély rá, hogy a gyártók arra gondoltak, az igazi couture porn maradjon a rebesgetett második évadra, amikor a Chanel kreatív igazgatójaként Karl Lagerfeld tehetsége kiteljesedik.
Másrészt - és ezzel a szemponttal én is bátran azonosulok - ebben a sorozatban nyoma sincs az arravaló reflexiónak, hogy itt egy végletekig menően normatív test- és emberesztétikát gyakorló tervezővel van dolgunk, aki divatkatonákká és divatáldozatokká tette az emberiséget. Az, hogy Lagerfeld nem vált a cancel culture áldozatává, azzal magyarázható, hogy figyelme egy pillanatra sem lankadt, és minden állítását a maga számára kedvezően értelmezte át. A társadalmi, műveltségi, fizikai, anyagi hátrányokat Lagerfeld az egyén személyes kudarcának látta, éppen ezért tudott az egyénnel szemben könyörtelen, a divatot erőfeszítésként értelmező öltözködéskultúra pápája lenni.
Tudom, hogy nem felmentés, de rajtunk, öltözködő, csetlő-botló embertársain túl csakis önmagával szemben volt kegyetlenebb. Szerencsére és reményeim szerint vége van a korszaknak, amikor az önmagunkkal szembeni kegyetlenség a másokkal szembeni ítélkezés vádja alól felmentést jelenthet. Daniel Brühl megértette, hogy Karl Lagerfeld karakterét a magány hatalmának felismerése tartotta egyben. A versenykapitalizmus ezt a mítoszt soha nem kérdőjelezte meg, sőt éppen a Lagerfeldhez hasonló karakterek mutatják meg, hogy mennyire heroizálja a magányos, kockáztató vállalkozót. És miközben én is nagyon kritikus vagyok ezzel a sikerképlettel szemben, fontosnak tartom azt, hogy árnyaltan értsük meg, milyen strukturális-személyes erőforrásokból tud táplálkozni.
Köszönünk mindent Karl, nyugodj békében: piros csizmás intő példa maradsz mindannyiunknak!
