Így született meg a strandos alapdarab, a flipflop

A kezdetek

A legkorábbi bizonyítékot a szandálviselésre Egyiptomban találták, azonban valószínű, hogy a legtöbb ókori kultúrában használtak valamilyen praktikus, egyszerű lábbelit. Mindenhol létezhetett a helyi változata ennek az univerzális tárgynak az épp ott adott alapanyagokból elkészítve, hiszen használata kézenfekvő melegebb éghajlaton. Az ókori görögök változatát például a nagyujj és a többi ujj között futó pánt jellemezte, a rómaiak viszont a mutató és a középső ujj közé tettek szíjat. Mezopotámiában pedig még egy ujjal arrébb, a középső és a gyűrűsujj között helyezkedett el, míg Indiában egy, a nagy- és a mutatóujj közé tett csomóra cserélték a pántokat.

A modern papucsok eredete

A ma ismert flipflop előképét azonban Japánban kell keresnünk, a szigetországban számos különböző fajta szandált viseltek. Abban nem biztosak a kutatók, hogy ezek itt születtek-e meg, vagy valahonnan átvették őket, de abba egyetértenek, hogy a hétköznapokon viselt zori papucs mintájára alakult ki a nyugati világban ismert strandos lábbeli. A zorit rendszerint a rizs szárából készítették, a pánt a nagy- és a mutatóujj között helyezkedett el. Általában tabival, olyan fekete vagy fehér zoknival viselték, aminél külön hely jut a nagylábujjnak.

A második világháború során a japánok elfoglalták Délkelet-Ázsia jelentős részét, így az ott található természeti források, így a gumi is a fennhatóságuk alá került. 1945-ben, amikor vereséget szenvedtek a nyugati hatalmakkal szemben, az ország gazdasága megroppant. Az újrakezdésnél jelentős szerepe volt olcsó termékeket előállító iparágak elindításának, így a felhalmozott gumi felhasználásának is. Ekkor kezdték a legegyszerűbb tradicionális lábbelijüket, a zorit ebből az anyagból készíteni és így létrehozni az első flipflopokat.

Vietnámi papucs nyugaton

A nyugati világban először Amerikában jelent meg a lábbeli az 1950-es években, nők és gyerekek körében terjedt el, a hazatérő katonák gyakran vitték ajándékba újszerűsége miatt. Népszerűségét alacsony ára, egyszerűsége, kényelmessége alapozta meg. Itt kezdték „thong”-nak nevezni ujjak között elhelyezkedő pántjai miatt, ami a magyar tangapapucs kifejezésben is visszaköszön.

Az újraértelmezett zorik Amerikában egyre több színben jelentek meg, a 60-as években pedig már új nevet is kaptak: flipflopnak kezdték őket hívni a járás közben adott hangjuk miatt. Ez a kfiejezés a 80-as évekre teljesen felváltotta a thongot, amit akkorra már kizárólag a bugyikra használtak.

A kezdetben gumi, majd műanyag lábbelik alapvető stranddarabbá váltak vízállóságuk és könnyen le-fel vehetőségük miatt. Az ausztrál szörfszcéna is felfedezte őket, de igazán Kaliforniában forrt össze a sport és a papucs.

Flipflop ma

A papucsok szinte semmit nem változtak világhódító útjuk óta, az Y alakú pánt és lapos talp továbbra is mindenhol ott van. Mindössze két fontos kérdés merülhet fel velük kapcsolatban, amik megingathatják elfogadottságukat.

Egyrészt, hogy hova lehet őket viselni és hova nem. Ugyan az elmúlt pár évben egyre több influenszert láthatunk városi környezetben is ilyen lábbelit viselni - nem csak strandról hazafele - sokak szerint még mindig a vízparton a helyük. Ebben a kérdésben minden bizonnyal sosem fog egyértelmű döntés születni, mindenki a saját belátása szerint dönt, abban viszont azért biztosak lehetünk, hogy a Cannes-i vörös szőnyeget nem fogják egyhamar meghódítani.

A másik felmerülő kérdés sokkal kevésbé ízlés dolga: a flipflopok környezeti hatása – ahogy az egész divatiparé – fontos tényező. Ugyan léteznek jó minőségű, tartós változatok, a legtöbb ilyen lábbeli gyorsan tönkremegy és a legtöbben eldobható termékként is tekintenek rájuk. Pár hónap viselés után gyakran szeméttelepeken vagy az óceánokban kötnek ki, ezzel hozzájárulva a mérhetetlen műanyag szennyezéshez annak minden káros velejárójával.

Szerző: Dózsa Kamilla