Down szindrómás kisfiával tervez Kesserű Andrea - interjú a KesHa márka alapítójával

1. Korábban színházban és filmes produkciókban is dolgoztál. Mikor jött el az a pont, amikor úgy döntöttél, hogy önálló tervező leszel?
Amikor az ember huszonéves, csillog a szeme, viszonylag tervezhetően és kacskaringómentesen képzeli el saját a jövőjét, és ez így is van rendjén. Párizsi ösztöndíjas, friss diplomásként eltökélten a színház felé vettem az irányt. Nagyon nagy szerencsém volt: néhány kisebb munka után már a Nemzetiben kaptam feladatot. Valaki Scháffer Jutka kezébe nyomta a mappám, anélkül, hogy tudtam volna róla. Tele volt munkával, és azt mondta az őt felkérő rendezőnek: "itt ez a lány, ő meg tudja csinálni". A rendező bízott benne: így kerültem 26 évesen Kossuth-díjas nagy öregek közé a mélyvízbe. A rendező Gulyás Dénes volt, aki közben a világ legnagyobb operáiban énekelt. Azóta is nagyon hálás vagyok neki. Az opera, a zene mindig is az életem része lesz.

2. Hogyan tudod összeegyeztetni a munkádat a magánéleteddel?
Kevés tervező tud család mellett színházban dolgozni, nekem is a gyermekszülés vetett véget ennek a hektikus, minden normát felborító életformának. Kínlódás, vajúdás ilyenkor sok művész élete, ki hogy bírja. Második gyermekem értelmi sérült, születésekor úgy gondoltam, innentől csak rá koncentrálok. Akkoriban kevéssé volt a világ elfogadó, már a kórházban többször felajánlották, hogy hagyjam ott a fiam...ne vigyem haza...Dani Down-szindrómás, a világ legboldogabb embere, mindent visszaad százszorosan, amit bárkitől is kapott. Ma már minden nehézség ellenére hálás vagyok, hogy itt van mellettünk, derűs világával, végtelen türelmével, s képes más szférákat is megmozdítani az emberekben, csak figyelni kell rá, tükörként működik. Ő is művész hajlamú, de ez csak jóval később bújt ki belőle.

3. Hogyan folytatódott a karriered a családalapítás utáni években?
Némi kacskaringó után múzeumpedagógusként dolgozhattam az Iparművészeti Múzeumban, egy TÁMOP-os programban hátrányos helyzetű gyerekekkel. Újrahasznosítós feladat is volt, minden létező szemetet kipróbáltam, ami a kezem ügyébe került. Egyszerű játéknak indult a plexi, nem gondoltam, hogy ennyire fog tetszeni a gyerekeknek a kincs olvasztósdi. A barátaim biztattak, hogy gondoljam tovább: így lett a konyhából szép lassan műhely is. Valahogy csak elfogadta a család, hogy anya nem tortát süt, hanem ékszereket.

4. Hol sajátítottad el a tervezés alapjait?

Bőrös diplomám is volt a ruhatervező mellett, az annyira nem izgatott, de, amikor megláttam, hogy a műanyag hőre ugyanolyan képlékeny, mint a legfinomabb borjúbőr, akkor bekattant a textiles vérem és nekiálltam gyűrögetni a plexit. Nem igazán tanított senki, magamat is jó párszor megégettem: az anyag ingyen volt, hulladék, nem kellett sajnálnom, ha elrontottam valamit. Hályogkovácsként kísérleteztem. A precíziós fúrásról, csiszolásról sem volt fogalmam, apukám barkácsgépét használtam, saját káromon tanultam. Amikor eljutottam egy bizonyos szintre, akkor már a kollégák is segítettek, amiben tudtak, lehet, hogy a megszállottságom hatott rájuk: 14 év kreatív kihagyás után, jóval negyvenen felül felébresztette bennem a naiv lánglelkű alkotót. Aztán megint megtaláltak a feladatok, muszáj volt átugrani a lécet, mert különben nem volt mit együnk, nem okozhattam csalódást azoknak, akik bíztak bennem.

5. Mikor és milyen céllal alapítottad meg a KesHa márkát?
Egy fogyatékos alapítvánnyal csináltam végig egy Visegrádi pályázatot, így párhuzamosan futottak a privát felkérések és a projekt a sérültekkel. Dani is akkor kezdett komolyan rajzolgatni, 5 éve önálló márkaként létezünk. Nagyon fontos, hogy a Dani motívumos kiegészítőim a kollekció szerves részét képezik, jól kombinálhatók a többi ékszeremmel táskámmal: mindenki csak annyit visz belőlünk haza, amennyi megérinti, a pici fülbevalótól az extrém konceptual ékszerekig. Dani rajzai mögött is történetek rejtőznek: el is szoktam mesélni mindenkinek. Ha egy tárgy szép, hordható, egyedi és történet is van mögötte, szívesen veszik magukra a hölgyek. Lehet, hogy nem aranyból készült, de igazi kézművesként megpróbálom a saját hozzáadott értékeimmel átpozícionálni az amúgy profán anyagot. A hitelesség nagyon fontos.

6. Mesélnél a gyártási folyamatokról, hogyan születik meg egy-egy új csodás darab?
Amikor elkezdtem a sérültek motívumaiból a Parafactura projektet 2012-ben, rá kellett jönnöm, hogy nem kaphatóak igazán egyedi táska kellékek, záródások. Tulajdonképpen mérgemben kezdtem táska dekorációt plexiből készíteni. Rengeteg kieső inkubátor ablakot kaptam egy plexis cégtől, ők éppen száz számra gyártották orosz exportra. A forma adott volt, csak meg kellett hajlítani. Azóta élvezettel feszegetem az acril határait: mit bír az anyag, meddig marad egy tárgy hordható, mik azok az extrém formák, amiket kedvelnek a vevők, mi az, ami formailag érdekes, hogyan válik gyárthatóvá. Sokat segítenek a vásárlók is. Figyelem a jelzéseket, igényeket, amiket talán nem is tudnak mindig konkrétan megfogalmazni. Ez a mikro világ ugyanolyan, mint egy nagyszínpad, csak meg kell tanulni alkalmazni hozzá a megfelelő eszközöket. A színpadon távolról kompletten kell nézni a látványt, alárendelve egy nagy rendszernek, ugyanakkor strapabíró, egyedi munkaruhaként kezelni az öltözékeket. Divattervezőként pedig jól kézre álló, variálható, finoman megmunkált darabokat készítek dolgozó nőknek, hogy üzenjenek ezt-azt a kiegészítőimmel.

7. Ki vagy mi inspirál egy újabb táska vagy ékszer megszületésekor?
Tulajdonképpen az anyag inspirál. Kezdetben a meglévő maradék anyagokat kellett ügyesen kombinálnom, most viszont már válogathatok kedvemre, annyi textilem van. A színes sporthálók, amikből a táskáim készülnek, csodás lehetőséget kínálnak a játékos "festésre". Minden anyag máshogy viselkedik alatta, igazi játék a színekkel és faktúrákkal. A technológia, az aktuális divat és a praktikum adja a formai lehetőségeket. Nagyon fontos a nőiség megélése is számomra. Ezért készítek furcsa, álomszerű arcokat ékszernek és táskazáródásnak is. Mindegyik más, sokan nem is hiszik, hogy nem lézervágott, vagy öntött darabok. Aki ért hozzá, látja. Az építészek például veszik a lapot, díjazzák a formai és szerkezeti megoldásaim. Az ékszerek esetén is kikapok egy darab plexit a kupacból, nagyjából belelátom a formát, aztán a matéria eldönti, mit enged. Sok rontott darabot félrerakok, aztán egyszer csak ránézek és eszembe jut róla egy új megoldás. Így született a saját kollekcióm. Ebből van is vita, mert semmit nem engedek kidobni. Régebben a jelmez - és ruhatervezésnél rengeteget kellett rajzolnom. Egy idő után elég rutinos lettem, hiszen nem volt még akkoriban számítógép, látványosan kellett a futószalagon prezentálni a terveket. Ennél a munkánál nincs idő rajzolgatni, a vevőt a kész termék érdekli. Elvileg lehetne sorozatgyártásban készíteni a dolgaim, de nekem a folyamat is fontos, attól lesz egyedi mindegyik darab, ezért szeretik."Anya, te szétosztogatod a lelked, mi marad nekünk?" Fakadt ki egyszer a lányom.

8. Honnan jött az ötlet, hogy szemüveglencsékkel is dolgozz? Mennyire nehéz a megmunkálásuk?
A szemüveglencse szintén profán, de egyszerre nagyon szenzitív, sőt kicsit misztikus anyag. A használt lencsén keresztül látta valaki a világot. Hogyan is látta? Most dobjuk el az ő világát? Sokan a fiókban őrzik egy rég eltávozott családtag szemüvegét, én pedig örömmel keltem új életre egy személyes ékszer formájában. Az új lencsékből is sok készül, rengeteg a maradék. És hogy hogyan lesz belőlük "új szemünk"? Játék, pici filozófia. Alapvetően szétszórt vagyok, de ez az anyag mérhetetlen fegyelmet igényel, ha megkarcolom, nem eléggé precízen fúrom: kuka... Precízségre nevel, nekem is terápia. Gyermekként is izgatott: csillog- villog, töri a fényt, torzít, fényre sötétedik, festhető, tele van izgalommal. A magam módján ezt az anyagot is megpróbálom átpozícionálni, a visszajelzések alapján pedig jól esik az optikusok dicsérete. Ha kislányként nem tündérkirálylány akartam volna lenni, most biztosan templomüvegeket restaurálnék.

9. Mi az az üzenet, amit a márka minden viselőjének szeretnél közvetíteni?
KesHa (Kesserű Andrea) termékeim talán kicsit máshogy láttatják a világot, mint ahogy azt megszoktuk. Dani rajzai az ő békés, tiszta világát adják anya szemén keresztül. Hálós, több funkciós táskáim, szemüveglencsés és plexi áttetsző kiegészítőim, szettjeim az újragondolt anyaghasználaton keresztül apró lépésekként segítik a tudatos, fair vásárlás felé a fogyasztókat. Büszkén mondhatom, hogy minden korosztály talál nálam kedvére valót. Nemcsak galériákban vagyok jelen, hanem nemzetközi design vásárokba is járok, ahol rengetegféle ember megfordul. Mindenkire gondolnom kell egy kollekció készítésekor, bővítésekor. Sok a törzsvevőm és nagyon fontos a személyes kapcsolat velük: nem egy barátság is született már a standon át, számos egyedi rendelést is kapok. Van, hogy tudatosan készülök bizonyos emberekre, hogy ha eljönnek, tudjak mit ajánlani számukra. Emellett a wokshopjaim is kedveltek, rendszeresen hívnak külföldre is.

10. Milyen jövőbeli terveid, álmaid vannak a márkával kapcsolatban?
Amit csinálok, örömet okoz. Nem biztos, hogy az én utam a világmárka-építés. Sokszor ez a halála egy brandnek, és kiveszik belőle a lélek. Amit én tudok, az egy értékrend, egy ízlésvilág. Ha meg tudom tartani ennek az igényes manufaktúra jellegét, elérhető áron tudom kínálni az erre fogékony közönségnek, megéri dolgoznom.