A divatipar diszkriminációja a fekete tervezőket sem kíméli

A fekete társadalom generációk óta azon dolgozik, hogy elismerő és méltó helyet foglaljanak el a nemzetközi divatéletben.
Bár Virgil Abloh divattervező 2018-as kinevezése a francia Louis Vuitton divatház élére mérföldkőnek számított a fekete dizájnerek életében, tény, hogy hosszú utat kellett bejárnia az afroamerikai társadalomnak addig, amíg ekkora eredményt tudtak felmutatni a nemzetközi divatéletben.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a fekete tervezők egyáltalán nem értek el sikereket - sőt, sok fontos divattörténeti pillanatot pont nekik köszönhetünk!

Fekete tervező a francia couture élén

A laikusok (sőt, még a bennfentesek) körében is kevesen tudják, de 1970-ben már ült egy afroamerikai származású fiatalember francia divatház élén - Jay Jaxonról beszélünk, aki ifjú ügyvédjelöltként egy véletlen folyamán jött arra rá, hogy tulajdonképpen neki van tehetsége a tervezéshez-szabászathoz és ebből pénz is tudna csinálni. Az akkor 24 éves Jay egész napokat töltött ruhák skiccelésével és nem adta fel addig, amíg be nem került az Yves Saint Laurent és a Christian Dior tervezői részlegébe, később pedig minden idők első afroamerikai dizájnere lett egy francia couture divatház, a Jean Louis Scherrer élén.

Az már más kérdés, hogy tervezői jelenlétét bőrszíne miatt egyszerűen nem értékelte a divatvilág - így lehetséges az is, hogy a korai francia Vogue magazin egyik (haute couture dizájnereket felvonultató) cikkében véletlenül "kifelejtette" Jay Jaxson munkásságát, akit manapság pedig már annyira elfelejtettek, hogy tulajdonképpen Wikipedia szócikk sincsen róla. Pedig, még az Angelina Jolieval és Brad Pittel készülő Mr. és Mrs. Smith című film fő kosztümtervezője is ő volt.

Rabszolgasorsból a Fehér Házba

Hogy hogyan történhetett meg, hogy a ‘70-es évek egyik legnagyobb divattörténelmi pillanatját megalkotó tervező a világ feledésébe merült? Nagy valószínűséggel csak a divatipart lehet emiatt hibáztatni, ugyanis a szakmában dolgozó fekete topmodellekhez hasonlóan az afroamerikai tervezők is teljesen kívül rekedtek az elit divat szűk körén. Nem is lehetne erre jobb példát felhozni a rabszolgasorsból kitörő Elizabeth Keckleynél, aki saját szabadságának megvásárlása után Washington DC-be költözött azért, hogy elit politikusok unatkozó, gazdag feleségeit öltöztesse.

A világ épp ezért nézett nagyot, mikor pár év után, 1861-ben bekerült a Fehér Házba, mint Abraham Lincoln elnöknek és First Lady feleségének, Mary Todd Lincolnnak a személyes öltöztetőnője, divattervezője. A személyi stylist megnevezéshez hasonló poszt akkor nem létezett, de a mai modern kifejezéssel őt illethetnénk meg "A világ legelső stylistja" címmel. Visszavonulása után persze őt is, mint sok más afroamerikai tervezőt, egyszerűen elfelejtett (vagy éppenséggel el akart felejteni) a divatvilág, ám a fekete társadalom így sem adta fel, mert sorra bukkantak fel a tehetségesebbnél tehetségesebb dizájnerek.

Bővül a piac, kinyílik a világ

Az 1905-ben született Zelda Wynn Valdes kreálta például meg a legendás Playboy nyuszis kosztümöt, de a Harlemi Táncszínház fő kosztümtervezője, valamint Dorothy Dandridge (Oscar-díjas amerikai színésznő, a világ egyik legelső afroamerikai színésze) és Ella Fitzgerald (legendás amerikai jazzdíva tizennégyszeres Grammy-díjas énekesnő) személyi dizájnere is volt, aki az ‘50-es években minimum 1000 amerikai dollárt (kb. 308 ezer forint) kért el egy általa tervezett couture esélyiért. Eláruljuk, ez akkor rengeteg pénznek számított - még most is annak számít.

De ne feledkezzünk meg Anna Loweról, Jacqueline Kennedy Onassis (John F. Kennedy amerikai elnök felesége, egykori First Lady) esküvői ruhájának tervezőjéről; Ola Hudsonról, aki David Bowie, Ringo Star és Diana Ross fellépőruháit álmodta meg, valamint Stephen Burrowról sem, aki a Studio 54 hajnalán a fél New York-i elitet a színes-bohókás ruháiba öltöztette - őt szokták egyébként az első afroamerikai tervezőnek is hívni, aki be tudott törni a nemzetközi divat mainstream piacára.

Aztán ott van még Willi Smith, a világ egyik legsikeresebb afroamerikai tervezője, aki a ‘80-as évek közepére már több, mint 25 millió amerikai dollárnyi (kb. 7,7 milliárd forintnyi) értékű ruhát adott el évente; Karl Kani, akinek a tervezéseit szinte minden rapper kivétel nélkül hordta ‘90-es évek hip hop lázának közepén, de Carl Jones márkáját, az esélyegyenlőséget hirdető Cross Colourst, vagy Russel Simmons brandjét, a Phat Farmot is említhetnénk a jelentős afroamerikai dizájnerek/márkák között.

Az ezredforduló beköszöntével aztán tényleg kinyílt a világ a fekete divattervezők számára: 2003-ban Ozwald Boatenget nevezték ki a Givenchy divatház élére, aztán következett Olivier Rousteing, aki 2011 óta viszi sikerrel a Balmain márkát, később Kanye West is becsatlakozott az afroamerikai dizájnerek közé, Virgil Abloh 2018-as Louis Vuitton kinevezése után pedig még Rihanna is karriert váltott (2019) és immár divattervezőként (is) elkezdett dolgozni márkája, a Fenty számára.

Feketeként (még mindig) nem megy könnyen

Minden fontos afroamerikai divattörténeti pillanat ellenére azonban még a napjainkban sem fogadják el teljesértékűen a fekete tervezőket: Michelle Obama kedvenc dizájnere, Tracy Reese például soha nem kapott semmilyen elismerést a szakmától, befektetők híján pedig 8 aktív tervezői év után tudta csak megnyitni első, ideiglenes pop up üzletét New Yorkban.

Sajnos, azonban nem ő az egyetlen, akit mellőz a modern divatipar: a CFDA (azaz, az Amerikai Divattervezők Szövetsége, Council of Fashion Designers of America) összes tagja közül például csak 4% afroamerikai származású, a szövetség által jutalmazott nyertesek közül pedig eddig csak 10 tervező volt fekete bőrű dizájner. Véletlen lenne?

Valószínűleg nem, hiszen New York Fashion Weeken bemutató dizájnerek mindössze 10%-a fekete – holott, a Nagy Alma számít a divat úttörő fellegvárának: ha ott nem sikerül egy tervezőnek, akkor nagy valószínűséggel sehol sem fog. Épp ezért nem kell csodálkozni azon, hogy sok tehetséges fekete divattervező pont azért nem válik világhírűvé, mert a bőrszínük miatt egyszerűen nem látják bennük a lehetőséget.

A divatiparba fektető, milliárdos befektetők ugyanis inkább a fehér bőrű divattervezőket támogatják - befektető nélkül viszont egy afroamerikai tervezőnek vajmi kevés esélye van a kitörésre, ugyanis manapság hiába kap egy márka meghívást a New York-i divathétre, csak a beugró 10-20 ezer dollár (kb. 3-6 millió forint) körül mozog. Aztán akkor még nem beszéltünk a repülőjegyekről, a szállásról, az ellátásról, valamint a modellek, a fodrászok és a sminkesek béréről sem, így pedig könnyen 50 ezer dollár (kb. 15 millió forint) fölé rúghat egy divathetes szereplés egy-egy szezon alkalmával. Ezt a legtöbb kezdő afroamerikai tervező egyszerűen nem engedheti meg magának, ezért jobb esetben csak kis pályán, kis létszámban készítenek ruhákat - rosszabb esetben pedig pár év után eltűnnek a süllyesztőben.

Azonban a divatvilág fokozatos és folyamatos átalakulásának köszönhetően minden egyes szezon után közelebb kerülnek a céljaikhoz a Jay Jaxonhoz, Tracy Reesehez vagy Virgil Ablohhoz hasonló afroamerikai kislányok és kisfiúk, akik előtt ott áll a példa, hogy fekete bőrű dizájner tehetségként is lehet nemzetközi divatkarriert csinálni.

Szöveg: Kovács Gréta