„Attól még lehetek értékes ember, hogy nem hordok drága cuccokat” - De illik farmerben menni az Operaházba? Íme a szakember válasza

Mivel ez a kérdés szinte menetrendszerűen megjelenik – és persze mondanom sem kell, hogy általában idősebbek teszik fel –, érdemes elgondolkodnunk a generációk által megélt öltözködési szokások különbségein, és ennek a szemléletváltásnak az okain. Természetesen az Opera csak egy példa, hasonló a helyzet minden olyan eseményen, ahova a hétköznapi casual stílustól eltérően kellene/lehetne felöltözni. Menjünk vissza akkor a „kályhához”, az imént említett 19. századhoz.

Ez az évszázad alapozta meg a ma is ismert kapitalizmust és a gyári (tömeg)termelésre alapuló fogyasztói társadalmat, ugyanakkor ennek során találtak fel számos, ma is használt eszközt (telefon, elektromosság, autó, stb.) és érték el a nők az emancipáció folyamatában, hogy nagyobb döntési szabadságuk legyen, vagy például hogy egyetemi diplomát szerezhessenek (Magyarországon ez 1896-ban következett be).

Míg a vagyonos réteg „hivalkodóan”, vagyis a szükségletein felül fogyasztott (bővebben lásd Thorstein Veblen: A dologtalan osztály elmélete), aminek egyértelmű célja volt kiváltságos helyzetük külsőségekben is történő megjelenítése, addig tömegek nyomorogtak a nagyvárosokban és a falvakban. Ráadául épp azok, akik előállították mindazokat a termékeket, amelyek mások reprezentációját szolgálták (csak halkan kérdezem: ez mennyiben változott?).

Az vagy, amit viselsz?

A nők és férfiak helyzete és öltözködése eltérő volt: a hatalom, politika és pénzkereset a férfiak felségterülete volt, míg a nők ebből kiszorítva, viszont a fűzőbe beszorítva élték az életüket. Egy nő számára nem volt választás: férjhez kellett mennie, így az apja után egyenesen egy másik férfi fennhatósága alá került. „Cserébe” ezek a férfiak eltartották őket – jól vagy rosszul –, és pénzkereső foglalkozást nem kellett végezniük (még akkor se, ha akartak), napjaikat a család, háztartás és a társasági kapcsolatok ápolásával töltötték.

A Bridgerton ruhái nagyon fontos üzenetet hordoznak a divattörténész szerint, íme a megfejtésük

Az öltözködés így kiemelt szerepet játszott a nők életében, hiszen ők reprezentálták a család státuszát: a ruha elsődleges, azonnal olvasható kódja volt a társadalmi hovatartozásnak. A szokások ennek megfelelően kellően bonyolultak voltak ahhoz, hogy ne lehessen könnyen megtanulni, hova mit és mivel illik viselni, és persze hogyan kell viselkedni. Ez ráadásul összefüggött a textilgyártással és a Párizsból kiinduló divatterjesztési rendszerrel, amely jól jövedelmező iparággá vált és ellátta a nőket ezzel a sokféle, bonyolult ruhadarabbal. A cél az volt, hogy a ruha „tegye az embert”, azaz elmondja, ki a viselője.

Ez az egy nem változott. Ma is a ruhánkkal fejezzük ki önmagunkat, ezt azonban csak (kis) részben határozza meg a társadalmi hierarchiában elfoglalt pozíció. A 20. század második felében – összefüggésben az egyenlőség elvével, legyen az emberek vagy nemek közti – jóval erősebbé vált az egyéniség, az identitás kifejezésének igénye az öltözék által. Mindeközben a különböző alkalmaknak megfelelő ruha megválasztásának szempontjait generációk adták át egymásnak a nevelés során, így még a kommunista ideológia sem tudta teljesen eltörölni azokat a szokásokat, amelyek alapján nappalra, estére, színházba, esküvőre vagy éppen bálba ruhát választunk (bár erősen próbálkoztak vele).

A „dress code”-ok is túlélték a 20. századot: még ma is létező fogalom a white és a black tie – ami egyébként a férfiruha alapján ad támpontot az adott esemény stílusára, jól mutatva, hogy a megfelelő ruha kiválasztása a nők számára lényegesen kevésbé egzakt, és nehezebben fogható meg – egyúttal jóval nagyobb terhet és nyomást is ró rájuk a feladat. Ez is jelentősen szorul azonban vissza, amit saját életemben is tapasztalok: a férjem ügyvéd, és sok nemzetközi szervezetben aktív, így számos elegáns eseményen kell(ett) részt vennie rendszeresen. Míg azonban 20 éve minden gálavacsora, díjátadó szmokingot kívánt, ma már napközben nem kötnek nyakkendőt, és estére is bőven elég a sötét öltöny. A nők pedig szekrénybe süllyeszthetik a nagyestélyi ruhákat – vagy éppen felvehetik azokat poénosan kombinálva, Carrie Bradshaw-módra.

Történt azonban egy váltás a gondolkodásunkban és a ruhaiparban is. A nyolcvanas, kilencvenes években a távol-keleti olcsó tömeggyártás olyan gyorsan állította elő a ruhákat bármilyen stílusban, hogy a ruha (az esetek többségében) nem volt többé státuszszimbólum, viszont remek lehetőség az önkifejezésre, a játékra és a stílusok próbálgatására. Az egyéniség mindennél jobban felértékelődött, és bár az individualizáció nem a divatban, hanem a mentalitásban, a gondolkodásban jelent meg elsődlegesen, de – épp úgy, ahogy korábban a társadalmi hierarchiában elfoglalt pozíció – az öltözék által lett legkönnyebben kifejezhető.

Nem biztos azonban, hogy a számunkra fontos értékek egybeesnek a régmúltból hozott, nagyszüleink által még ismert és alkalmazott szokásokkal, amelyekhez a közösség várta el az alkalmazkodást, és az sem, hogy a mai ruhák képesek értéket megtestesíteni. A ruhához, az időhöz, a külső elvárásokhoz való viszonyunk megváltozott, az olcsó tömegtermékekben egyre kevesebb értéket kapunk, amelyekhez így nem is igen kötődünk, és könnyen lecseréljük. Ez jó lenne, ha változna – amire szerencsére egyre több példa van –, mivel a környezetünk fizeti meg a 21. századi „hivalkodó fogyasztást”. Lehet, hogy valakinek egy régi zakó, amely a nagypapájáé volt, többet jelent, mint egy vadiúj poliészter kisestélyi, és inkább azt választja valamilyen, számára fontos alkalomra, ezzel fejezve ki különleges tiszteletet.

Ez összeadódik azzal, hogy mivel (majdnem) mindannyian dolgozunk, felgyorsult az élettempónk, kevésbé van időnk-kedvünk egy-egy alkalomra készülni és azon gondolkodni, hogy arra mit fogunk felvenni. Ha már itt tartunk, tegyük lábjegyzetbe, hogy így alakult ki a kis fekete a 20. század elején, hogy áthidalja a „délutáni ruha” problémáját az elfoglalt nők esetében. Így kikopnak a régi, adott eseményre illő – általában kényelmetlen – ruhát elváró szokások, hiszen gyakran a munkahelyről megyünk színházba, koncertre – vagy éppen Operába.

Kiről szól valójában a Karl Lagerfeld életéről készült sorozat? 4 fontos divatpillanat, ami meghatározta a tervező karrierjét

A covid óta amúgy is a kényelem visz mindent: ha azt kell mérlegelni, hogy melyiket részesítjük előnyben, a szépet vagy a kényelmeset, a többségnél az utóbbi győz. Ennek az eredménye, hogy az kezdi magát furán érezni, aki egy esti alkalomra hosszú ruhát, estélyit (pedig még a nevében is benne van!), csillogó csini-minit, magassarkút, vagy férfiként öltönyt vesz fel.

Mi szól ellene és mellette?

Random körkérdésem során az öltözködéssel, és különösen az alkalmaknak megfelelő ruhák kiválasztásával kapcsolatban az alábbi válaszokat kaptam:

• Mivel ma a pénzzel fejezünk ki sok mindent, a jegy megvásárlásával már „eleget tettem” a művészet/kultúra támogatásának, azt már ne várják el tőlem, hogy ezért még kényelmetlen ruhát is fel kelljen vennem.
• Az időm a legértékesebb, ezért ha egy egész estét rászánok és azalatt teljes figyelmemet az előadásnak szentelem, annál a „szép ruhával” sem tudnám jobban kifejezni a tiszteletemet az esemény vagy a művészek iránt.
• Akkor érzem jól magam, akkor tudom felszabadultan élvezni az előadást, ha a ruhámban nem kell feszengenem, és ha önazonosnak érzem magam benne. Ezért nem veszek fel a megszokottól eltérő vagy kényelmetlen öltözéket.
• Furán érezném magam, ha elegánsan öltöznék fel, mivel mások is egyre kevésbé teszik, és nem akarok kilógni.
• Egy 19 órás előadáskezdés előtt nincs időm hazamenni és átöltözni, egész nap pedig nem fogok estére való ruhában járni. Inkább este megyek abban, ami egész napra megfelelt, legfeljebb veszek egy elegánsabb cipőt, ami egész napra azért túl kényelmetlen lenne.
• Számomra a színház más, mint az Opera, oda azért kiöltözöm. A színház miliője nem tér el különösebben a hétköznapoktól, ezért ott egyáltalán nem érzem, hogy eltérő ruhát kellene felvennem, és ne lehetnék akár farmerban is.
• Néha szándékosan veszek jegyet olyan helyre, ahova ki kell öltözni, hogy legyen erre lehetőség, ha kedvem van hozzá.
• Akik sokat járnak kulturális eseményekre – legyen az színház, opera vagy hangverseny –, azok szinte „hazajárnak”, nekik ez a mindennapjaik része, és nem ritka, különleges alkalom, amire más ruhát kell venni.
• Napközben járok inkább elegánsan, mert ilyen a stílusom, és ezért nemigen kell váltanom estére – inkább a napjaim „fényét emelem”, hogy a szebb darabjaimat ne csak ritka alkalmakkor viseljem.
• A drága jegyeket megfizető turisták sokasága miatt annyira színes, sokféle öltözéket látunk, hogy ezek mellett szinte mindegy, hogy én mit veszek fel. Már nem tudok kilógni, mert nincs egységes szokás. A farmer-póló összeállítástól a hosszú estélyi ruháig minden megjelenik.
• Nem szeretem a dress code-ot. Jobban szeretem én eldönteni, hova mit veszek fel, ne mondják meg, ne erőltessék rám.
• Nem akarok feltűnő lenni a tömegben, ezért nem szoktam kiöltözni, a túlöltözöttség cikibb, mint ha kevésbé vagyok elegáns. Ha bizonytalan vagyok, leginkább a feketét választom, azzal nemigen lehet mellé nyúlni.
• Ne ítéljenek meg a ruhámról, amíg nem ismernek. Ha nem öltözöm ki, vagy nem hordok drága cuccokat, attól még lehetek értékes ember, ráadásul kultúrafogyasztó, és ez a lényeg.
• A divatipar olyan környezetszennyező, hogy igyekszem kevesebbet vásárolni, és olyan vintage darabokat hordani, amik számomra fontosak, jelentéssel bírnak. Ez nem biztos, hogy mindenki számára nyilvánvaló, de ezzel nem foglalkozom. Én tudom, és ez elég.
• Régen ciki lett volna a laza öltözék, sőt volt, hogy nem engedtek be valakit valamilyen helyre, ha nem volt megfelelő ruhában. Most már nincs ilyen, de én még mindig úgy tekintek egy színházra, operára, mint ünnepre, amit megtisztelek azzal, hogy a hétköznapitól eltérő ruhát veszek fel. Ez nekem jó érzés.