Fájdalom, nosztalgia, düh: Chester Bennington halála egy korszak végét jelenti
Azt mondják, minden egyes amerikai ember pontosan emlékszik rá, hogy éppen mit csinált, amikor megtörtént a szeptember 11-i terrortámadás. Én ugyan akkor csak 13 éves voltam, de én is pontosan emlékszem, hogy mit csináltam: hazajöttem a suliból, és valószínűleg valami szennyet néztem a tévében. De hirtelen mindent elvágtak, és két lángoló tornyot lehetett csak látni minden egyes csatornán. Nem nagyon értettem, mit is jelent ez, de érződött, éreztem, hogy itt most valami megremegett a világban, bennem is. Valahogy mindig így képzeltem azt a pillanatot is a Nirvana rajongói életében, amikor Kurt Cobain meghalt, hogy ők is pontosan tudják, hogy mit csináltak akkor. De 94-ben még túl fiatal voltam, alig 6 éves, tudom, hogy ment az MTV-n egyszer az Unplugged, és emlékszem, hogy kellemesen andalító volt annak a kinyúlt pulóveres, csimbókos, szőke hajú fiúnak a hangja, de ennél sokkal többet nem tudtam kötni a nevéhez még jó pár évig.
Ezeket láttad már?
Július 20-án szintén otthon voltam, és óvatlanul egy üres, unalmas pillanatban végigfutottam este 9 körül a Facebook-falamat: elsőre nevetségesnek tűnt a TMZ híre, "A Linkin Park énekese öngyilkos lett, felakasztotta magát". Olyan volt, mint azok a rémhírek, amelyek egy időben terjengtek a neten mondjuk Macaulay Culkinról vagy James Bluntról. De pár perc kellett hozzá, és sajnos egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem álhírről van szó. Mit tesz ilyenkor egy újságíró? Azonnal megírja. Nem volt idő keseregni, gondolkodni, cselekedni kell, gyorsan, minél előbb. Alig sikerült 3 mondatot írni róla, többet nem is tudtam, és azóta sem bírtam rávenni magam, hogy hangzatos "10 legjobb Linkin Park-dal, amit Chester Bennington adott nekünk"-típusú cikkekkel próbáljam tarkítani a katasztrófaturista facebookozók "RIP Chester (imádkozó kéz emoji)" státuszait. Nekem ő volt a Kurt Cobainem, nekem ő volt a fiatalságom, a mostani énem egyik legmeghatározóbb alakja. És ezzel nem vagyok egyedül, ezért az újságírói kötelességemnek inkább úgy teszek eleget, hogy elmesélem, nekem mit adott Chester és a Linkin Park, mert tudom, hogy még nagyon sokaknak ugyanezt tette - én így tisztelgek az emléke előtt.
A mai napot azzal töltöttem, hogy azokat az utcákat jártam a szülővárosomban, amelyeken egyébként a Linkin Park berobbanásakor olyan sokszor csatangoltam 14-15 évesen. Most, ahogy olvasgatom mindenfelé a megemlékezéseket, mindenhol a "nu metal remekművének", a "Linkin Park mesterművének" nevezik a Hybrid Theory lemezt. Nekem nem egy mestermű volt, nem foglalkoztam ilyen sznob marhaságokkal, nem volt Pitchfork meg NME, nem volt vájtfülűeknek való Soundcloud, és még senki sem volt nagy zeneszakértő, no meg hobbi dj, mint manapság. 2002 volt, zenét hallgattunk, nem okoskodtunk. Chester Bennington és Mike Shinoda pedig azok a barátaim voltak, akik bevezettek a rockzenébe. Nem érdekelt engem soha az Iron Maiden, a Guns N' Roses vagy a Metallica. Nem tudtam ehhez a műfajhoz kapcsolódni, de jöttek ezek a srácok és valamit másként csináltak, az In The End volt az első rockszám, amit őszintén szerettem, aminek a hallgatása közben kirázott a hideg – egy olyan érzés, amit azelőtt nem ismertem. Rájöttem, hogy én ezt a zenét szeretem. És így telt el a következő majdnem 10 év, velük. Ezeken az utcákon hallgattam télben, esőben, szélben a Blink 182-val és a P.O.D.-val felváltva a Linkin Park első két albumát a legjobb barátommal közösen a CD playerén, ő mondta nekem először egy ilyen alkalommal, hogy azt hitte, soha sem lesz semmi fontosabb az életében a zenénél és a gördeszkázásnál, ameddig nem jöttem én, és aztán a My December volt az a dal, aminek a hallgatása közben rájöttem, hogy szeretem őt.
Chester Bennington volt az, aki ezeket a még nagyon naív, de tiszta érzéseket először kiváltotta belőlem (pedig én igazából mike-shinodás voltam), akinek annyira tökéletes volt a hangja, hogy a 2003-as texasi koncertjüket egy az egyben kiadták koncert DVD-ként Live In Texas címmel, mert minden egyes hang a helyén volt benne. Ő volt az, akinek annyira tökéletes volt a hangja, hogy meg nem értett tinilányok millióinak remegett meg a térde, ahogy felcsendült a sötét rockbulikban egy Linkin Park-szám. Ő volt az, akinek annyira tökéletes volt a hangja, hogy a haverokkal mindig azon viccelődtünk, nem fog sokáig élni, hogy is élhetne ennyi üvöltés után. Nem tudtuk, mit beszélünk, és főleg azt nem, hogy igazunk lesz...
Az én kedvenc Linkin Park lemezem egyébként a Minutes to Midnight volt. Tudom, hardcore Linkin Park-rajongók szerint ott kezdődött el a vég, de szerintem egyszerűen tökéletes az album egész íve, és Chester különösen szívszaggató dalokat írt erre a lemezre, mint például ez:
Minden szó klisésen hangzik, üres, semmitmondó. Nehéz leírni, milyen sokat jelentett a generációmnak ez a zenekar, és ennek a zenekarnak a frontembere. Leírhatatlan az az érzés is, amit most ennyi év után érzek: fájdalom, nosztalgia, düh. Haragszom, mert cserben hagyva érzem magam, haragszom, mert olyan, mintha elvette volna tőlem az összes gimis emlékemet, haragszom, mert önző volt, és nemhogy a rajongói, a zenekara vagy a barátai sem érdekelték, hanem tönkretette 6 gyerek és a felesége életét örökre. Haragszom, mert senki nem vette észre, hogy bajban van, és nem siettek a segítségére. Haragszom, mert évek óta már nem is hallgattam Linkin Parkot és mert elfelejtettem, milyen sokat jelentett nekem. Haragszom, mert megölte magát.
Láttad? Chester Bennington halálhíre előtt jött ki a Linkin Park utolsó klipje
És közben hálás vagyok, amiért annyi mindent adott, hálás vagyok, amiért bár én és a közeli ismerőseim "kinőttünk" a Linkin Parkból, de ők tovább mentek és egy teljesen új generációnak lehettek a mentorai, a barátai. Hálás vagyok, mert Sopronban pár hete láthattam őket végre először élőben, ráadásul az egyik legjobb barátommal közösen. Hálás vagyok, amiért az összes poszt alatt a Facebookon, az Instagramon, a YouTube-on rajongók ezrei mesélik el, milyen sokat köszönhetnek Chester Benningtonnak.
De megbocsájtok. És köszönöm. Emléked örök marad.
