Mérő Vera: „Az, hogy vállal-e gyereket, a legszentebb magánügye mindenkinek”
Az, hogy valamikor egy, kettő, három gyerek anyja leszek vagy senkié, hogy a macskámmal akarok élni, egy férfival vagy egyedül, nem közügy, hanem az én döntésem vagy sorsom. Miért érzi bárki úgy, hogy véleményeznie kell?
Ezeket láttad már?
Nehéz ügy ez az anyáknapi, mert minden szépsége mellett rengeteg konfliktus terheli. A nőknek egy évben kétszer jár a virág, nőnapkor és anyák napján. Egy évben egyszer kötelező értékelni a rengeteg hátrányt, láthatatlan munkát és - akár önként vállalt - áldozatot, ami még mindig a nők sajátja.
Miközben a nők maguk egyre inkább elutasítják ezeket az aránytalan hátrányokat és áldozatokat. És egyre többen döntenek akár úgy is, hogy tudatosan nem vállalnak gyereket, függetlenül attól, hogy társra találnak vagy sem.
Tény az is, hogy kitolódott a gyerekvállalás ideje, aki eljut az érettségiig, az mind ritkábban vállal gyereket 18 és 28 éves kora között, és egyre többen vállalják - vagy sodródnak bele - a kockázatot, ami a negyven feletti gyerekvállalással jár. Van, aki a karrierjét szeretné előbb sínen látni, más nem talál megfelelő társat, nem látja az anyagi biztonságot, megnyugtató jövőképet. És persze ezek együttesen is megjelenhetnek.
A nehezebb és egyre nehezülő partnerkeresésre nemtől függetlenül panaszkodnak nemcsak az online térben elmagányosodó, egzisztenciális kilátástalansággal küzdő húszasok, hanem a harmincas-negyvenesek is, akiknek minden adott az elköteleződéshez, családalapításhoz. Mert valamiért nehezen jön már a néhány hónapnál és egy közös nyaralásnál komolyabb lehorgonyzás is valaki mellett, sűrűn hangzik el a “még nem tartok ott” és a “ráérünk arra még”.
Aztán eljön a pillanat, amikor bizonyos dolgokra már nem annyira érünk rá, ki így, ki úgy jut oda, de ezzel egyre többen szembesülnek. Van, aki eleve úgy tervez, hogy nem akar gyereket, még kapcsolatot sem minden áron. És van, akinek egyszerűen így jön ki a lépés. Ahogy olyan is akad, aki megbánja, hogy anya lett vagy korán, esetleg későn vált azzá.
Egyéni életutak vannak, jól-rosszul meghozott döntések és azok folyományai. A kérdés, hogy emiatt hogyan érezzük magunkat a bőrünkben, és hogy ezek az érzések belőlünk fakadnak vagy a környezetünk ülteti el bennünk szépen, módszeresen?
Ha szülsz, ha nem, elég jó sosem lehetsz
Minden nő magának szül - ezeréves “bölcsesség” ez, nagyanyáink bölcsessége, korunk rideg valósága. Ugyanis hiába maradéktalanul közös, felesben vállalt projekt a gyerek a modern, haladó világkép szerint, óriási a szerencsefaktor a kérdésben, és egyáltalán nem garantált, hogy aki valakivel szövetségben vállal gyereket, az úgy is fogja felnevelni.
A kiindulási feltételek ugyanis bármikor megváltozhatnak. A másik oldalon pedig ma már, egy jóléti társadalomban egy nő minden további nélkül fel tud egyedül nevelni egy (szociológiai tanulmányok szerint legfeljebb két) gyereket. Ezért kevés a nyugati társadalmakban az örökbeadható gyerek: aki akarja, egyedül is képes vállalni, aki nem akarja, annak könnyen hozzáférhető a fogamzásgátlás.
Aki gyereket vállal egy kapcsolatban, hamar megkapja, hogy mikor jön a kistestvér. Ha jön, és a szülő bármilyen okból egyedül marad, a nem olyan jóléti Magyarországon nem érkezik kellő segítség, amely nyomán ne lenne tragikus a következménye annak, ha kiesik az egyik szülő.
Aki (viszonylag) korán vállal gyereket, még nagyobb bajba kerül, ha közben nem tud karriert is építeni, és persze ezt gyakran rá is olvassák, mint felelőtlensége bizonyítékát. Ahogy azokra, akik kifutnak az időből, és már orvosi segítséggel sem tudnak teherbe esni, azt olvassák rá, hogy miért vártak eddig, meg is érdemlik, mert felelőtlenül hajszolták a karrierjüket.
Aki meg egyáltalán nem akar gyereket, az pedig ugye önző, egoista. Aki mindenképpen vérszerintit akar, az is. Talán csak az örökbefogadás az, ami viszonylag kevés ítélkezést és több elismerést vált ki, az szép dolog. (Miért szebb egyik a másiknál? Miért hisszük, hogy rálátunk, ki melyiket miért választja? Rejtély.)
Bármelyik változat - vagy azok kombinációja - forogjon is fenn, az szinte borítékolható, hogy a környezetünknek meglesz a maga markáns véleménye a döntéseinkről, élethelyzetünkről. A közösségi média pedig előzékenyen segít, hogy ez még csak ne is a szűken vett környezetünket jelentse. És aki nincs jól azzal, amiben van, annak ostorcsapás minden egyes komment, ami közvetve-közvetlenül őt minősíti.
Amióta nő és úgy általában emberi jogokkal foglalkozom, számtalanszor megkaptam a baszatlan femináci, szingli macskás nő jelzőket, a kedvencem, amikor gyerekjogokról beszélek, és azzal diszkreditálnak, hogy ne pofázzon gyereknevelésről, akinek nincs sajátja. Ezt még megmosolyoghatónak is tartanám, ha amikor arra, hogy példaul a gyerekverésre zéró toleranciát mondok - ahogy amúgy a törvény is -, az “és, neked van gyereked, ha ilyen okos vagy?” vagy az “és te mikor szülsz” - választ kapom, nem az jutna eszembe, hogy basszus, ha nincs, honnan tudod, miért nincs?
Mi van, ha nem lehet?
Bevallom, előfordult, hogy pedagógiai céllal azt füllentettem, nincs, mert nem lehet. A többség erre azért elszégyelli magát, és sokan azt is felfogják - remélem, egy életre -, miért nem szerencsés ilyet kérdezni, soha. De eleve, miért firtatja ezt bárki is, bármilyen helyzetben?
Honnan tudja, milyen egészségügyi helyzetben van a másik, hány vetélésen esett át vagy mióta várja hiába minden orvosi ok nélkül, hogy megtörténjen “a csoda”? És ha nincs saját gyerek, “csak” pedagógus vagyok, aktív nagynéni, keresztanya vagy szomszéd, az miért olyan kevés?
Az, hogy valaki vállal gyereket vagy nem, a legszentebb magánügye mindenkinek. Van, akinek fájdalmas a története, van, akiét az teszi igazán fájdalmassá, hogy mások ítélkeznek felette. Akad, aki azon szorong, eljön-e valaha az a csillagállás, más már elengedte. Ki sebeket hordozva, ki megbékéléssel. Olyan nő azonban nemigen létezik, akinek élete adott pontján ne szegeztek volna határsértő kérdéseket azzal kapcsolatban, mit tervez a méhével vagy miért azt csinálta vele, amit. És ez piszkosul mérgező.
Az anyáknapi virágok, fotók és videók az ovis ünnepségről, és mellé az egész, erre felhúzott iparág kétélű történet. Egyfelől ki ne örülne a gyereke praclijáról készült gipsznyomatnak, kedves dalocskának, vett vagy mezőn szedett virágnak. Másfelől, mivel ez egy intézményesített, jórészt kifelé megélt ünnep, sokakban okozhat nyomasztó érzéseket és felerősíthet veszteségeket.
Mi lenne, ha az anyák (és apák) napja a szülő-gyerek kapocsról szólna? Messzebb megyek, mi lenne, ha minden nap az anyák és nem anyák napja lenne? Kezdhetnénk azzal, hogy nem cseszegetünk senkit olyasmi miatt, amihez a világon semmi, de semmi közünk nincsen. Ja, és senki ne vállaljon társadalmi elvárásból gyereket, mert abban sosincs köszönet.
Utóirat: ha már ilyen napokat tartunk, anyák és - a sajnos még mindig méltatlanul elsikkadó - apák napja helyett nem lenne jobb egyetlen “szülők napja”? Mert van itt valami, amire kevesen gondolnak: mit érez az a kisgyerek az ovis ünnepségen - és az arra való készülődés, dalocska tanulás, üdvözlőlap készítés közben -, akinek nincs anyukája?
Fotó: Generál Kristóf
Stylist: Csillag Szilvia
Smink: Bálint Beka
Haj: Végh Virág
Ruha: ABODI
Yohji Yamamoto: „Az igazi divat eltűnőben van, de amíg élek, harcolok érte”